Japánban

6. nap: Szabadnap és búcsú Japántól

2018/10/03. - írta: kodomo

A többiek ma elmentek egy szervezett buszos kirándulásra, megnézik még Kyotóból azt, amit lehet. Mivel két kilenc fős kisbusszal mentek, én ide már nem fértem volna be, de nem is baj, hogy így jött ki, mert kellett nekem szabadidő arra, hogy a holnapi korai hazaindulás előtt még megnézzem, merre kell mennem, illetve hátha a jegyet is meg tudom venni majd a limuzinbuszra, ami kivisz a reptérre, postára is szeretnék eljutni és még egy kicsit vissza kell néznem a Nishiki piacra is.

A reggel nagyon korán indul ismét, olyan fél hat körül, mert a két bérelt busz negyed nyolcra itt van a csapatért. Még együtt megreggelizünk (ja igen, ezt eddig elfelejtettem említeni, hogy itt mindig bento dobozos reggelit kapunk; ez olyan doboz, amiben különböző rekeszekben különböző kis adag ez-az van; minden napra lehet mást kérni, három féléből lehet választani; van egy vegetáriánusnak mondott - de ebben is van hal, bár a rekeszek miatt elkülönítve; egy marhahúsos és egy csirkés-halas), aztán ők is és én is útnak indulunk, más-más irányba.

A vonat, amire felszálltam lassabb, mint amivel remélhetőleg majd holnap megyek. Szinte mindenhol megáll, így olyan másfél órát utazok vele, míg leszállok. Ez amúgy egy olyan vonal, ahol szinte minden csak japánul van kiírva, a hangosbemondó is csak japánul szól. Talán azért, mert ide a JR Pass nem jó, s alig látok külföldit is ezeken az állomásokon. Az állomás, ahol leszállok, elég kicsi, így nem nehéz megtalálni a megfelelő kijáratot oda, amit a térkép a következő fő pontként jelöl a reptérre menő limuzinbusz megállójához menet. Végül amikor megtalálom a buszállomást, látom, hogy itt is csak gépből lehet jegyet venni, illetve kell is a felszállás előtt, mert a sofőr nem kezel pénzt, de nem vehető meg, csak aznap, amikor az utazás történik. Mindegy, legalább az útvonalat már ismerem, holnap akkor talán ennyivel könnyebb lesz az idővel tervezni, ugyanis a buszoknál azt is kiírták, hogy bár már járnak Osaka felé ezek a járatok, a menetidő hosszabb a megszokottnál (a szeptember eleji tájfun után 21-én nyitott meg újra teljesen a reptér, elég hamar ahhoz képest, micsoda károkat szenvedett), így számoljunk úgy, hogy tuti időben kint legyünk a reptéren. Hogy ez a hosszabb menetidő pontosan mit jelent, azt azonban már nem közlik, de mivel Japánban vagyunk, ez lehet akár csak öt perces csúszás is, azt is jelzik. Holnap már majd ezt is tudjuk. Időben indulok tehát, mert még a bérelt wi-fit is vissza kell adnom, amúgy is legalább két és negyed óra az út, ha semmi nem lassít le, szóval muszáj. Az első repülőm indulásától számítva 21 órás út vár rám ismét, s emellé jön még egy kicsi Japánon és lakhelyemen belül. Szóval körülbelül összesen egy teljes nap.

Ezek után ismét visszafelé tartok, s amikor megérkezek a mi utcánkba, látom a google mapsen, hogy van a közelünkben is egy posta. Nagyon megörülök neki, de amikor odaérek, akkor már azt látom, hogy nincsen nyitva. Ennek oka nincsen feltüntetve angolul, így megint érdeklődöm. Megtudom, ünnepnap van. Én is erre tippeltem, mert itt amúgy nem divat nem ott lenni időben a munkahelyen szerintem. Hát akkor így jártam. Sajnos nem tudom elintézni akkor már, amit szerettem volna.

Elsétálok még a piacra, mert ajándékot keresek, de itt is csak azt látom, már nem fog összejönni. Amit szerettem volna, az nincsen a megfelelő méretben, mást meg nem találok, amit közelállónak éreznék azokhoz, akiknek szántam volna az ajándékot.

Szóval ez a fél nap elment utazással, sétálással, de úgy látom, nem tudok elintézni semmit :) Cserében viszont láthatom Kyoto sok-sok pici, szűk utcáját, mert inkább ezeket használom a főutak helyett, hogy kerüljem a tömeget. Itt alacsony épületek vannak, nagyon kis barátságos, hangulatos ez a rész így a kis utakon sétálva. Buddhista szentély is fogad. Hazafele veszek enni még mára és holnapra az útra, majd mikor újra a hotelben vagyok, megebédelek, s bepakolom a bőröndöt. Nem sokkal ezután megérkeznek a többiek is. Ők is pakolnak, holnap indulnak tovább a következő szállásukra, még maradnak pár napot. Ma még megvacsorázunk együtt, egyik szobatársunktól kapok útravalónak tökmagot és megköszönöm E.-nek, hogy ennyit segített, hogy velük lehettem.

Ennyi volt tehát. Holnap már nem írok, remélem a hosszú úton minden rendben lesz. Köszönöm mindenkinek, aki végigolvasta a bejegyzéseket.

Azt, hogy Japán most már harmadszorra is mit adott, nehéz lenne szavakkal leírni. Kicsit hazajárunk ide szerintem, akkor is, ha nagyon ritkán jövünk igazából... A Reiki szellemiségének ez az ország az otthona, s Gyuri munkájának köszönhetően egy rendkívül tiszta vonalon kaphattunk átadást, ami szintén nagy áldás, s olyan formában tudjuk gyakorolni a Reikit most már, amiről sokáig csak álmodhattunk. 

Köszönöm mindenkinek, aki támogatta, hogy a Közösség idén is eljuthasson ezekre az eseményekre. Idén ugyan én képviseltem a Közösséget, de legközelebb remélem újra itt lehet Nóri is, Gyuri is és talán majd már mindig egyre többen és többen. Sőt, ahogy romániai társaink is most már másodszorra lehettek itt, bízom benne, hogy újabb és újabb Közösségek számára nyílhat majd meg ez az út. 

Folytatjuk tehát, de most már újra egy másik szintről... 


komment

5. nap: Ünnepség

2018/10/03. - írta: kodomo

A mai nap az, ami az utazás magját adta ezúttal. Eköré szerveződött minden. 

Közösségünk is meghívást kapott ugyanis a Mikao Usui Sensei születési helyén felállítandó emlékmű leleplezésére, felavatására és az utána következő ünnepségre is.

Erről a projektről 2018 januárjában értesültünk, amikor japán Mesterünk, Doi Sensei egy felhívást intézett hozzánk arról, hogy egy körülbelül 17 éve dédelgetett álom válhat most valóra összefogással azzal, hogy Usui Sensei szülőfalujában megépülhet ez az emlékmű. A megépítéséhez Mesterünk támogatást kapott az Usui család tagjaitól, valamint a faluban található kegyhely főpapjától és e kegyhely egyik egyháztagi képviselőjétől is. Miután az előljárók és az Usui család tagjai is engedélyüket adták a projekt kivitelezéséhez, már csak a reikisek összefogására volt szükség.
A siker nem maradt el, körülbelül fél év leforgása alatt összejött a világ minden tájáról a kivitelezéshez szükséges összeg, önkéntes felajánlások formájában, magánszemélyektől és szervezetektől. 

Az energia már napok óta jelzi az ünnepség közeledtét, nem csak én érzékelem így, hanem Gyuri is megüzeni, hogy "valami van a levegőben", mely a Közösségben is többeket érint, a távolság ellenére is egyértelműen hat mindannyiunkra az esemény energiája.

A napunk rohanással indul, mert a hotelben későn adták ki a reggelinket, így lekéssük azt a buszt, amivel eredetileg mentünk volna a szállásról a vonatállomásra. Szerencsére hamarosan jön egy másik, amire jó a JR Pass is ráadásul, de leszálláskor a bácsi mindenki JR Passát ellenőrizni akarja egyesével, s róla valamilyen számot átvezetni a papírjaira, s ez bizony közel 20 ember esetén rengeteg időbe telhet, így az első pár leszálló kivételével már mindenki inkább pénzzel fizet az utazásért, csak hogy haladjunk. Utána már szó szerint futnunk kell, hogy odaérjünk időben a peronra, ahonnan a shinkanzen indul. Szerencsére elérjük végül a járatot, E. már tegnap megvette a helyjegyeket rá, úgyhogy csak annyi a dolgunk, hogy nagy lihegve felszálljunk. 
Kb. 40-50 perces utazás után, mely során kényelmesen meg is reggelizünk a kis bento dobozainkból a vonaton, megérezünk a japán szervezők által megjelölt állomásra. Még van időnk, hogy az előre lefoglalt busz továbbinduljon a csapattal. Végül olyan reggel 9 körül már útban vagyunk az ünnepség helyszíne felé.

A buszon egy kedves japán hölgy ül le mellém, aki bár nagyon keveset tud angolul, a telefonját és egy internetes szótárt segítségül hívva nagyon jól elkommunikál velem a körülbelül másfél órás út alatt. Izgatottan várja ő is az ünnepséget és érdeklődik felőlünk, hogy honnan jöttünk, mert ő nem is gondolta volna, hogy ilyen sokan lesznek külföldiek is ezen az eseményen. Örömmel hallja, hogy Romániában is mennyien gyakorolnak Reikit, s hogy a világban ilyen jól terjed Usui Sensei és Doi Sensei munkássága.

Miután megérkeztünk, frissítő teát kínálnak nekünk a szervezők, majd nem sokkal később már sorokban ülünk és kezdetét veszi a ceremónia.

Doi Sensei és még néhányan rövid beszédet mondanak.

Ezután, de még az emlékmű leleplezése előtt egy shinto szertartáson veszünk részt, ahol tolmács segít abban, hogy mikor mit kell csinálnunk. Az egész csapatunk és a többi külföldi is alázatosan végzi a mozdulatokat, én pedig akkora energiát érzek, hogy egy idő után nem bírom tovább és pityeregni kezdek.
Közben Doi Sensei és a felesége, fia és annak felesége, az Usui család tagjai és fontos japán szervezetek tagjai hálaadást végeznek az oltár előtt. Én szipogok még akkor is, amikor a szertartás végére érünk.

Ezután következik a fent említettek és a shinto egyházi személyek által együttesen végrehajtott emlékmű-leleplezés. Mindenki közösen és izgatottan számol visszafelé, majd hopp, lerántják a leplet. Aki tudja, videózza vagy fotózza az örömteli eseményt.

Készülnek csoportképek is, majd újra útnak indulunk egy másik helyszínre, ahol folytatódhat a közös ünneplés.
Azt valószínűleg felesleges megemlítenem, hogy minden nagyon jól le van szervezve, japános precizitással, semmi jele káosznak vagy értetlenkedésnek, pedig kb. százhuszan veszünk részt az eseményen, ebből sok a külföldi, mégis mindenki pontosan tudja, hogy mi a dolga, hol a helye.

Már úton a buszon körbejár egy emléklap, amire kérik, hogy mindenki, aki magánszemélyként vagy szervezet képviseletében van itt, írjon rá valamit a Senseinek. Én, mivel nem igazán vannak szavaim arra, amit már eddig is kaptunk az eltelt néhány évben, s idén is, a Közösség nevében ezt írom: "Our gratitude is there in the silence between two words. Thank you for everything." ...

Egy fél óra-óra múlva egy hotelhez érkezünk, ahol az egyik nagyobb termet bérelték ki nekünk. A nyakunkban lévő névtáblán ott van az is, hogy melyik asztalhoz kell, hogy leüljünk. A külföldiek kapnak fülhallgatót is, ezen keresztül halljuk majd az angol tolmácsot, aki ezúttal egy Amerikában élő japán hölgy és nagyon profin végzi a dolgát.

Romániai társainktól én egy kicsit messzebb kerülök most, egy vegyes nemzetiségű asztalhoz, ami viszont eléggé közel van a pódiumhoz és a Senseihez is, így nem kell attól tartanom, hogy esetleg nem látnám vagy hallanám a felszólalókat megfelelően.
Az asztalunknál vannak japán mesterek, akik külföldön képviselik a Gendai Reikit, egyikük éppen Spanyolországban, másikuk Ausztráliában. Egy csodás kimonóban ül itt egy harmadik japán hölgy, aki kedvesen érdeklődik, honnan érkeztem. Amikor megemlítem, hogy eredetileg Magyarországról származom, ő elnézést kér, hogy nem tudja, pontosan hol van, de amikor már arról van szó, jelenleg hol élek, akkor felderül az arca, s mondja, hogy igen, ezt az országot már jobban ismeri. Közvetlenül mellém William Lee Rand ül le, másik oldalamra pedig egy szintén amerikai, de jelenleg Japánban élő férfi érkezik. Itt van az egyik fő japán szervező is, akivel rengeteg e-mailt váltottam az utazás előtt, nagyon kedves hölgy, aki ha jól látom, most is fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy mindenki jól érezze magát. Kérdéseket válaszol meg, s intézi, amit kell. Később érkezik még az asztalhoz az egyik szervező, aki videózott is, eddig körbejárt a teremben, s mindenkitől kért pár szót a kamerába. 

Amikor mindenki helyet foglal, elcsendesedünk és néhányan felszólalnak az emelvényen. Doi Sensei természetesen, aki aztán megkéri W. L. Randet, hogy mondjon nyitó beszédet. Majd jön a polgármester, Usui Sensei családtagjai és fontos szervezetek képviselői sorban egymás után.

Ezután eszünk. Én a vegetáriánus sarok felé veszem az irányt, ahol a sok finomság mellett van gyümölcs és süti is. Minden nagyon ízletes.

Az étkezés után újra van pár felszólaló, ekkor kerül sorra E. is. Bemutatja angolul a romániai csoportot, s elmondja, hogy én is csatlakoztam erre az útra hozzájuk Magyarországról. Beszéde végén megköszöni mestereinek is, hogy itt lehet ma és mesterein kívül hálát ad azoknak is, akik segítették őt reikis útján. Ekkor hangzik el Gyuri neve is, mire látom, hogy a Sensei egy mélyet bólint. Igen, itt nem szokás elfelejtkezni azokról, akik tettek értünk. Egy kicsit megint könnybe lábad a szemem és sajnálom, hogy Gyuri és Nóri most nem tudtak jönni. 
Doi Sensei fia is beszél, viccelődik sokat, a közönség élvezi a beszédét.

Amikor a felszólalások befejeződtek, egy mexikói gyakorlótársunk játszik egy hang nevű hangszeren a közönségnek. Sikere van és boldogan távozik a színpadról. 

Ezután még van idő kicsit beszélgetni, elvegyülni, névjegykártyákat cserélni, aztán még mielőtt lejárna a terembérlet, csoportfotók készülnek.

Végül elbúcsúzunk, s a bérelt busszal visszamegyünk az állomásra, ahol aztán újabb búcsú következik azoktól a szervezőktől, akik még visszakísértek minket a vonathoz. Van még idő vacsorát venni, aztán indulunk a szállásra, mert holnap korán kelünk, ugyanis E. a román csoportnak másnapra egy egész napos buszos kirándulást szervezett Kyotóban, én pedig tőlük függetlenül, de szintén el kell, hogy intézzek valamit...

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

E bejegyzés végén szeretném még elmondani, hogy az emlékmű a Kurama hegyről származó kőből készült, amely hegyet a Reikit gyakorlóknak általában nem kell külön bemutatni. Azon szervezetek vagy magánszemélyek neveit, akik egy bizonyos összeg felett adományoztak a megépítésére, rávésették a szervezők az egyik kőtáblára. 
Romániai társaink neve ezen a táblán: Asociatia Reiki Usui Romania.
A mi Közösségünk pedig nemzetközi alapítványunk nevén szerepel: Usui Spiritual Lernejo Foundation.

Azoknak a nevét, akik egy csoport tagjaként adományoztak, szintén felírták egy listára, s ez a lista az emlékmű talapzatában lett elhelyezve, így közvetve azok is részesülhetnek a shinto szertartás és a hely áldásából, akik az adományozók közül most nem tudtak jelen lenni.
Közösségünk névlistáján az alábbi személyek szerepelnek, mint azok, akik nélkül most ezt a támogatást nem tudtuk volna nyújtani az emlékmű megépítéséhez. Hálásan köszönjük mindannyiótoknak:
Bálint Józsefné, Bertók Katalin, Bozsóné Tamás Tünde, Fodor György, Fodor Zsuzsanna, Halász Zoltán, Juhász Krisztina, Monos Veronika, Pőcz Evelyn, Savci Tamás, Dr. Szabó Attila, Százdi József, Szeles Rita, Torma András, Tóth Gábor és Zsidek Nóra.
Rajtuk kívül szívünkben őrizzük azokat is, akik valaha támogatták a tevékenységünket, bárhogyan és bármikor is tették ezt. Nélkülük nem juthattunk volna el idáig.

Vannak dolgok, melyek kifejezésére nehéz vagy egyenesen lehetetlen megfelelő szavakat találni. Az is ilyen, amióta azóta történik, mióta 2016-ban kijuthattunk közösen is Japánba. 

2018-ban Közösségünk elért egy újabb lépcsőfokot. Köszönöm a bizalmatokat, hogy képviselhettelek Titeket ezen az ünnepségen, ezen az úton. Van még hova fejlődnöm ebben is, ha van esetleg, amiben hibáztam az idei út során, elnézéseteket kérem. Most úgy érzem, az áldást idén is megkaptuk Japánból, s az Égiektől. Remélem, egyre többen leszünk, akik újra és újra visszajárhatunk majd ide is, hogy együtt gyakorolhassunk más nemzetiségű társainkkal, s a japán Mesterekkel.










komment

4. nap: Ismét a Kuramán

2018/10/03. - írta: kodomo

Hát, eljött ez a nap is. Ma talán harmadszorra is eljuthatok a Kurama hegyre. Az egyik japán szervező tegnap szólt, hogy tájfun volt ismét ott, ahol a Kurama hegy is áll, ezért nem fogunk tudni végigmenni a szokásos útvonalon. Egy része járható azért, így mégiscsak útnak indulunk.

E. ügyesen vezet minket végig az állomások útvesztőin, vonatra fel, majd le, állomásról ki, buszmegállóba be, majd tovább. Végül megérkezünk. A bejáratnál ülő úr mutatja a térképen, hogy mely szakaszok járhatóak, s japán módra sűrűn elnézést is kér, hogy tegnap ugyan még járható volt nagyobb szakasz, de ma már a tájfun miatti károk helyreállítása megkezdődött, így nem mehetünk túl hosszan. Gyakorlatilag a bejárattól pár méterre már tilos az átjárás, kitettek egy ideiglenes kaput, hogy innen ne tovább. 

Ennek ellenére azért E. megkéri a csapatot, hogy próbáljanak meg ne beszélgetni most már nagyon, adják át magukat a hely szellemének. Ahol megállít minket a kapu, van pár pad, ide letelepszünk páran, illetve van, aki a földre ül vagy fekszik és csendben vagyunk. Ki így, ki úgy, de mindenki próbál befelé fordulni.
Sok energia jön, s a végén csinálunk egy Reiki kört, s hálát adunk, ha nem is jutottunk fel a hegyre, itt is megérezhette ki-ki a maga számára megfelelően a hely energiáját.

Ezután lesétálunk és a kb. 30 percre lévő falu felől is megpróbáljuk megközelíteni a még járható részeket. Ez a rész két éve még nem így nézett ki, úgy tűnik, hogy itt is eléggé átvette a szerepet az üzlet, a profit világa. Sorra éttermek mindenütt, s bár ez régebben is megvolt, de nem ilyen formában. Most azt a részt, ami a természetre engedett rálátást, nádkerítéssel lezárták az út mentén gyakorlatilag végig, s e mögé emelvényeket állítottak, melyeken a vendégek a szabadban étkezhetnek. Az árát is megkérik ennek az élménynek, 10 000 yen körül kóstál a minimum fogyasztás. Mi két éve hárman ettünk ennek körülbelül a feléért. Nekem ez szívszorító, mert ez a hegy sokat jelent nem csak nekem, hanem még sok más gyakorlónak és más szellemi utat járóknak is. Tényleg különleges hely. 

Így hát megyek egyre feljebb és feljebb, míg elérek megint egy kapuhoz, amire ki van írva, hogy ne menjünk át rajta, de látom, sokan bóklásznak mögötte mégis. Ránézek az előző helyen kapott térképre, s látom, hogy ez a szakasz még látogatható, de kocsikat már nem engednek ide fel, csak külön engedéllyel. Tehát akkor gyalogosan mégiscsak szabad tovább menni. Megyek is, el a tömegtől, az elüzletiesedett résztől. Itt már sokkal jobb a helyzet, elül a zaj és én is leülök kicsit, hogy érezzem a természetet.

Pár órát töltünk itt, majd indulunk vissza Kyotóba. A terv az, ha már így alakult és nem sikerült végigjárni a hegyi ösvényt ma, akkor megnézzük a Császári Palotát, mert az tegnap már nem fért bele az időbe. Mire odaérünk, kiderül, ide bemenni már nem tudunk, de a kertben még sétálhatunk. Az sem kicsi mondjuk és gyönyörű a növényzet, s van egy kis patak is, ahol épp egy macska figyeli vadászpózban a fürdőző kacsákat, látunk teknősöket is és néhány boldog japán kisgyereket a tó körül. A japán gyerekek amúgy nagyon kis közvetlenek a külföldivel. Ők még magukat nem zavartatva nézik a fura gaijint, mennyire más a szeme, haja, orra, bőre, mindene, mint amit ők megszoktak. A buszból integetnek, személyesen pedig sokan bátran köszönnek, hogy "Hi!" :) A felnőttek már szemérmesebben, de azért közülük is jó páran megnéznek minket. Fura szerzetek vagyunk itt Ázsiában.

Én eddigre már elég gyenge vagyok, mert nem ettem szinte egész nap, de azért végigmegyek én is a csoporttal egy szakaszon. Később aztán előremegyek az állomásra, ahonnan majd visszamegyünk a hotelhez, hogy kicsit összeszedjem magamat. Olyan tíz perc múlva jön a csapat is, addigra már én is jobban vagyok szerencsére. Mikor hazafelé tartunk, E. megveszi a kyotói állomáson másnapra mindenkinek a shinkanzen jegyeket, mert egy fontos eseményre vagyunk hivatalosak, melyet nem késhetünk le. Külön buszokat szerveztek nekünk a japánok emiatt, így időben ott kell lennünk a kijelölt helyen már kora délelőtt.

A jegyvétel után mehet mindenki, amerre szeretne. Van, aki még itt marad enni, van, aki fotózni, mert itt éjjel a kivilágított városról gyönyörű képeket lehet készíteni a megfelelő géppel.

Mi négyen elindulunk a szállásra, de csak a busz számát néztük meg, az irányt nem, s persze rossz irányba szálltunk fel. Erre már csak pár megálló után jövünk rá, amikor késő lenne visszagyalogolni, s még a hoteltől is nagyon messze vagyunk gyalog, sőt, egyre csak távolodunk. Az új koncepció az, hogy akkor elmegyünk a busszal egy olyan megállóig, ahol át tudunk szállni egy földalattira. Az sem visz ugyan teljesen hazáig minket, de már egy fokkal jobb, mégsem a város másik végén leszünk vele. 
Átszállunk tehát, s aztán a leszállás után vár még ránk egy kb. fél órás séta. 
Így tehát ahelyett, hogy korábban hazaértünk volna, ma is ugyanott vagyunk, már este nyolc után érkezünk és újra éjfél utáni fekvés van másnapi korán keléssel. De sebaj, élményekben gazdag, jó kis nap volt ez is, s hálás vagyok, hogy ha csak rövid szakaszon is tudtunk felmenni, de meg tudtuk látogatni a Kuramát.

komment

3. nap: Költözés - Kyoto

2018/10/03. - írta: kodomo

Ma reggel időben, de nem túl korán kelünk, kilenckor indulunk a következő szállásra, Kyotóba.

Az út elég kalandos a bőröndökkel, mert nem mindenhol van mozgólépcső, így szemmel láthatóan többeket megvisel a súlyos kofferek fel-le cipelése. Engem is persze.
Végül azért csak ideérünk a hotelhez, de mert még korán van a becsekkoláshoz, csak a bőröndöket tesszük le és már megyünk is tovább várost nézni. Előtte azért, míg E. mindent elrendez a recepción még elszórakozunk a bejáratnál a vendégeket üdvözlő robothölggyel, aki ugyan kopasz, de fején aranyos kis virágdíszt visel, s kedvesen elkommunikál a hozzá közelítővel. Forgatja a fejét, pislog is, s a karjaival, törzsével is forog arrafelé, amerre a vendég áll. Ha kell, kezet is nyújt neki, s megszólal a japán mellett akár angolul, koreaiul és kínaiul is. 

Tehát miután a csomagokat a hotelben hagytuk, nyakunkba vesszük a várost.

Először a Sanjūsangen-dō-hoz megyünk. A wiki szerint ez Japán leghosszabb faépülete, nevét a templom fő istenéről, Senjun Kannonról kapta (Ezer karú Kannon), s mindkét oldaláról 500-500 életnagyságú Kannon fogja közre, emellett még 28 őristenség és két shinto isten is található a szobrok között. Érdekes hely, s japán szokás szerint itt is csak mezítláb lehet végigmenni a termeken, illetve lehet imádkozni, adományokat felajánlani is.

Innen továbbmenve a Kiyomizu-dera Templom (= a tiszta víz temploma) következik. Míg az előző épület a Tendai buddhizmushoz kötődik, ez a templom a hosszó szektához (bár 1965 óta ettől a szektától függetlenül létezik már, önálló építményként). A wiki szerint régebbi, mint a város maga. Van egy nagy verandája, ami egy szakadék felé lóg ki. Most a teraszra ki lehet ugyan menni, de csak középen egy kis helyen, mert az oldalsó részeket restaurálják.
Itt lehet vásárolgatni is, aki szuvenírt szeretne, van két utca is, ami tele van üzletekkel. Én az egyik helyen néhány társunkkal megebédelek, majd találok egy bácsit, aki kézzel fest képeslapokat úgy, hogy meg kell neki mondani a szülinapot, s ez alapján készít egy virágot. Majd visszamegyek a csoporttal megbeszélt találkozóhelyre, készítünk egy fotót és megyünk is tovább.

Gion jön, a híres gésanegyed. Mondjuk gésát pont egy darabot sem látunk a fiúk legnagyobb bánatára :) , de nagyon érdekesek és hangulatosak ezek a kis utcák az éttermekkel, tradicionális fa épületekkel, mindenféle fényekkel. (Update: később Gyuritól megtudom, a gésák csak este 9, 10 óra körül jönnek itt elő. Hát ezért maradtunk le a velük való találkozásról, előbb jártunk arra.)

A mai séta végét a Nishiki piac jelenti. Eddigre a csapat is már eléggé ki van fáradva, inkább csak végigrohanunk itt, mert már mindenki elcsigázott, s menne haza. Látni azért sok érdekességet, no és fene nagy a tömeg persze még így este is. A többiekhez hasonlóan nekem is már eléggé fáj a lábam, s mivel bár sétálni szeretek, de nem vagyok nagyon rohanós, ez a nap engem is kimerít. De azért megérte, mert sok szépet láttunk, E. és J. kitettek magukért, amikor összeállították a két hetes programot (ebből én csak egy hetet töltök velük). A koncepció az volt, hogy lássanak minél többet, mert nem biztos, hogy mindenkinek lesz lehetősége még egyszer az életben visszajutni Japánba. Emiatt napi 20-25 km séta is be van tervezve akár, plusz mellé az utazások, tehát minden nap tömény, sok újdonsággal teli, s bár fárasztó, azért érdekes, izgalmas is.

Szerintem ma is jól alszik majd mindenki :) 

komment

2. nap: Tanfolyami záró nap

2018/10/03. - írta: kodomo

Ma ismét hajnali négykor már fent vagyok, még mindig a jetlag. De azért érzem, hogy lassanként átáll a szervezetem.

Megint kétszer reggelizem, egyszer a szobában, egyszer a többiekkel a hotel éttermében. Ezúttal japános reggeli van, leves és sok más apró falat, amelyeknek az alapanyagait csak nyomokban ismerem fel, de ízre minden finom. 
Fél kilenckor pedig már újra úton vagyunk a tanfolyam felé.

Ma annyiban más a reggel, hogy beborult az idő, így mindenki készíti az esernyőt, esőkabátot, kivéve én, mert én annyira el vagyok szokva az esős időtől, illetve attól a fajta esőtől, amiben tényleg bőrig is lehet ázni, hogy valahogy eszembe sem jut, hogy kellhet ez a fajta felszerelés. A szállásunknál még nem, de menet közben ráered, s mire odaérünk, ahol a képzés lesz, szépen, egyenletesen esik, apró cseppekben. Tehát eltart egy darabig. Hideg nincs, de azért mielőtt kiérünk az állomásról mindenki beburkolózik az esőköpenyébe, vízhatlan kabátjába, engem kivéve, mint említettem, s megyünk tovább. Menet közben kérdezik a többiek, nem állnék-e be az ernyőjük alá, de igazából most nagyon élvezem, hogy ázom, így megköszönöm és nemet mondok. Nagyon régen volt már esőtől vizes a hajam vagy a ruhám, s mivel hideg sincsen, élvezem, hogy most valami más van.

Ezúttal másik teremben vagyunk, de már ugyanúgy a japánok ott serénykednek a teremben, mire odaérünk.

A képzésről ismét nem írhatok, de a hangolás ma is nagyon intenzíven és kicsit másként hat rám, mint tegnap. Csodálatos az energia. Amikor a Sensei elkezdi az anyag ismertetését, én még mindig az energia hatása alatt vagyok, egy ideig nem is változik ez a helyzet, de hagyom, nem próbálok erőlködve koncentrálni. Csak élvezem, amíg tart.
A Sensei ma sok viccel fűszerezi meg az előadást, nagyon jó hangulatot teremt. Mindannyian kacagunk.

Jókedvünk a még mindig szakadó eső ellenére is folytatódik a képzés végén is. Ismét készítenek néhány fotót azokkal, akik most kaptak oklevelet, s később az ismétlők is beállnak a csoportba. Majd együtt rendbe tesszük a termet és útnak indulunk romániai társainkkal, hogy keressünk valamilyen éttermet, ahol vacsorázni tudunk. Végül egy tipikus japán étterem mellett döntünk. Én nem vagyok rettentő éhes, ezért csak egy kis adag vegetáriánus tempurát kérek, de jobbnál jobb finomságok kerülnek elénk. A pincérnő segít is nekünk, mikor látja, hogy nem feltétlen tudjuk, mit mihez kell enni, melyik tálkába mit kellene beleönteni stb.  
Amikor belépünk az étterembe, egy japán úr nagyon megfigyel minket, s később oda is jön hozzánk. Kicsit beszél angolul és megkérdezi, hogy honnan jöttünk. Vezetőnk elmondja, hogy Romániából. Az úr valamiért Olaszországhoz köti, szerintem talán az olasz és a román nyelv közti pici hasonlóság miatt, talán úgy hangzik neki, mintha olaszul beszélnének a többiek. Azt mondja, nagyon érdekes neki, hogy mindannyian ennyire különbözőek vagyunk, s igazából ezért jött ide. Megfigyeli, hogy mennyire eltérőek az arcaink, s az alkatunk, illetve a ruházkodás is kinél ilyen, kinél olyan, mintha nem is egyfelől jöttünk volna. Aranyos, ahogy így érdeklődik, s közben szüntelenül mosolyog. Segít a rendelésnél még picit, majd elbúcsúzik.

Később a vacsoránál szóba kerül Gyuri és hogy E. és a férje J. mennyire hálásak neki. Azt mondják, a tradicionális Reiki akkor jutott hozzájuk igazán el, mikor Gyurit megismerték, s hogy sok más is a helyére került általa. Például előtte nekik is úgy tanították, mint sokaknak nyugaton, hogy Japánban a Reiki már nem is élő dolog, sőt, az Usui Sensei által alapított eredeti szervezet, a Gakkai sem létezik már. Azt pedig, hogy ők valaha eljutnak Japánba és hogy majd japánokkal, meg más nemzetiségűekkel fognak együtt gyakorolni, soha sem gondolták volna szintén. Ehhez képest már ők is másodszor járnak itt. Az energia, miközben erről beszélünk, megint megváltozik, érzem a szívükben a hálát és a magaméban is a végtelen szeretetet. Gyuri sok évig tartó önzetlen munkájának volt tehát eredménye. Tényleg van, aki a mi Közösségünkön kívül is szívből értékeli, s hálás érte, hogy Gyuri ennyit fáradozott mindannyiunkért.

Ezután úgy látom, megjön a hangolás hatása, az energia teszi a dolgát. Rendkívül felszabadult a társaság, sok a vicc és a nevetés, valahogy ebben a csapatban mindenki bőbeszédűnek tűnik :) (ezt mondják is magukról egyébként, hogy azok) és a helyzeteket is viccesen fogják fel.
Ebből most csak kettőt említek, ezeken nevettünk ma a legtöbbet.

Az egyik az volt, hogy az egyik asztalnál ülőket megtévesztette a menüben látható kép, s amikor kihozták nekik az ételt, akkor látták csak, hogy levest rendeltek, nem disznót, amit enni szerettek volna. Ebből aztán kerekedett mindenféle történet, hogyan is eshetett ez meg, hogy a disznó levessé változott, amit aztán végül persze elfogyasztottak mindannyian :)

A másik pedig az volt, hogy hazafelé menet kicsit eltévedtünk. Nem nagyon, de az egyik helyen gyorsvonatra szálltunk egy "normál" vonat helyett, ami persze a mi állomásunkon nem állt meg, így visszafelé is kellett utaznunk valamennyit. Eközben valahol elhagytuk J.t, E. férjét. Senki nem emlékezett rá hol, s teljesen furcsa is volt, mert amúgy E. mindig gondosan figyel, hogy mindenki meglegyen, de most valahogy ez mégis megesett. J. egy kicsit szórakozott ember, ezt mindenki tudja, s aztán ebből kerekedett is ismét sok-sok történet, miközben találgattuk, hol lehet. A legkedvesebb a férfiak számára persze az volt, hogy J. le akart lépni estére a nejétől, s talált is rá megoldást ezek szerint. Talán már a gésákkal van vagy másik kontinensen (mert az egyik vonat ott, ahol talán elhagyhattuk őt épp az osakai reptér felé jár, így volt esélye messzebbre is lelécelni :) ), ki tudja. 
Rengeteget nevettünk, sokszor nekem már azon kellett nevetni, hogy mások mennyire nevetnek :)

Nagyon jó a csapat, s bár remélem azóta J. megkerült (E. szerint nem kell félteni, mindig hazatalál :) ), de szuper hangulat lett miatta, az biztos.

Holnap újabb kalandok várnak ránk, mert költözünk a következő szállásra. Az új helyszín neve: Kyoto.



komment

1. nap: Tanfolyamon

2018/10/03. - írta: kodomo

Az első nap valójában a második itt, csak az időeltolódás miatt az utazás olyan, mintha két napot vett volna igénybe, egyet még európai, egyet pedig japán idő szerint. Mégiscsak létezik időutazás :) 

Ma nem tudok sokáig aludni, a jetlag kicsit bekavar még, hajnali háromkor fent vagyok. Igaz, tegnap japán idő szerint már este hatkor kidőltem, szóval mégiscsak aludtam azért kilenc órát.

Így ma megreggelizem egyszer a szobában, aztán majd később a többiekkel is. Van még némi maradék az útról és welcome ajándéknak kaptunk a hoteltől is kávét, kakaóstejet, teát és vizet is. Az ajándékok közül kiválasztom a kávét, mellé elfogy egy szendvics és már jól is vagyok pár óráig.

Ezt a pár órát az evésen kívül igyekszem felhasználni még arra, hogy lélekben felkészüljek a képzésre. Kezelem is magamat és a szívemben megjelenik újra a hála érzése. Igazából még mindig nagyon nehéz elhinni, hogy harmadszor is itt vagyok.

A második reggelinél újra találkozom romániai társainkkal. Kicsit mindenki álmosnak tűnik még, de lassan indulni kell, hogy biztosan odaérjünk a tanfolyamra. Nem illik a Sensei után érkezni, ezért a csoportunk vezetője nagyon ügyel rá, hogy a helyi protokollt amennyire csak egy külfölditől telik, betartsuk. Ő is már másodszor vesz részt a képzésen, az első alkalommal előttünk egy évvel jártak itt. Akkor volt róla szó, hátha tudunk együtt jönni, hisz ők is Gyuri több évig tartó áldozatos és megfeszített munkájának köszönhetik, hogy eljutottak ide, ahogyan mi is Nórival, de nekünk az anyagi rész nem jött még össze 2015-ben, így ők egyedül indultak útnak. Emlékszem, Gyuri mennyire boldog volt, hogy romániai társaink már akkor itt lehettek. Nagyon előttem van, ahogyan ragyogott az arca, amikor ezt mesélte :) Pedig ő dolgozott rengeteget ezért a kapcsolatért, de egy szemernyi irigység sem volt benne, hogy mégsem mi jöhetünk majd elsőként a képzésre úgy, hogy többen is vagyunk, hanem a román csapat lesz itt előbb. Sőt, csupa öröm volt, hogy E. és a többiek már meg tudták oldani, hogy itt lehessenek :) 
Gyuri egyébként 2014-ben járt már itt tanfolyamon, de akkor egyedül tudott rész venni ezen, aminek főleg anyagi okai voltak. Ő akkor japán nyelven végezte a képzést, mi később angol tolmács segítségével.

Megettük hát a reggelit is, amihez számunkra tettek ki villát, kést is. Utána még gyorsan összeszedtük a holminkat és útnak indultunk.

E. nagyon jól tájékozódik térképről és anélkül is. Azonnal megtalálja a vonatokat, s mivel itt a késés nem igazán jellemző, illetve a vonatok is pár perces eltéréssel jönnek egymás után, nagyon gyorsan megérkezünk abba a városkába, ahol két éve is jártunk már. Még van egy kávéra is időnk valahol és a Senseinek szánt ajándékot is csomagolják már buzgó kezek.

Amikor odaérünk, a japánok fogadnak, akik már ismertek minket régebbről. Itt van a Sensei és felesége is, valamint a Sensei tolmácsa. A japán hölgy, aki ma a technikai részeket kezeli és gyakorlótársaink egy része is ismerős már két évvel ezelőttről nekem. A Sensei és segítői után üdvözlöm őket is. Egyikük kivételével mindenki emlékszik rám és mindenkin látszik, nagyon boldog, hogy újra eljutott ide.

Vannak számomra még ismeretlenek is, öten több kontinensről, s egy plusz tolmács hölgy is van, aki bár európai, úgy hallom, remekül beszél japánul és két brazil fiúnak közvetlenül fordítja japánról portugálra a Sensei tanításait, mert ők nem értenek angolul.
Tehát megint jó kis vegyes összetételű csapat, a világ minden tájáról.

A képzésről nem írhatok, de annyit elárulok, hogy a Sensei idős kora ellenére is friss szellemileg és a hangolások során azonnal érezni azt a letisztult, lágy energiát, amit mielőtt ide kijutottunk volna, még nem ismertem. Nagyon mélyen átjár ez az energia, megint itt a hála. Másra is hat, van, aki könnyezik, van, aki belül mosolyog. Tényleg csodálatos, s szavakkal kifejezhetetlen élmény.

Ebéd előtt az a kellemes meglepetés ér minket, hogy tolmácsunk közli, a Sensei felesége szeretettel meghív minket enni az épületben található étterembe. Hű, látni mindenki arcán, hogy erre bizony nem számított :) 
Ebéd után pedig újabb meglepetésként zacskós leves és édességek várnak minket a teremben, amelyeket romániai társaink és tolmácsunk ajándékozott a csoportnak. Én kicsit előbb értem fel a terembe, mint a többiek, hasonló "hátsó szándékkal", hogy kitegyem a csoportnak szánt ajándékomat én is, így megint meg tudom figyelni a visszaszállingózó arcokon a meglepetés örömét. 

A képzés délután ötkor ér véget, utána még csoportkép készítése következik a bejáratnál a Senseijel és a segítőkkel, s még mielőtt hazaindulunk, egy parkban E. és férje válaszolnak a romániai gyakorlók kérdéseire a mai nappal, illetve az esetleg nem értett gyakorlatokkal kapcsolatban.

Este fél hétkor újra itthon vagyunk. Van, aki éttermet keres, hogy vacsorázzon, hívnak engem is, de nekem még van maradék és ajándékot is szeretnék ma még csomagolni, mert máskor már nem lesz rá idő, ami megintcsak eltart egy ideig, így én ma ezzel töltöm az estét.

Este tízre mindennel megvagyok, s hullafáradtan, de boldogan térek nyugovóra.

komment

0. nap: Az utazás napja

2018/10/03. - írta: kodomo

Ez a nap tényleg csak az utazásról szól.

Éjfél után indulunk a reptérre, hajnali fél háromkor már repülök. Az utazás várakozásokkal együtt csaknem egy teljes napot vesz igénybe.

A végére már valószínű nagyon kimerült vagyok agyilag, hisz eddigre már több, mint két napja semmit nem alszom, így az utolsó átszálláskor rossz irányba indulok a reptéren, s mint rájövök, a kijáratnál vagyok, nem pedig a felé a kapu felé tartok, ahonnan a következő repülőm indulna. Eddigre persze már késő, csak úgy jutok vissza, ha újra átmegyek az átvilágításon. Szerencse, hogy van még egy óra körülbelül az indulásig, s hogy az átvilágítás után gyorsan megtalálom a kaput is :)

Amúgy még érdekes is volt látni, hogy ez a nemzet is másként intézi az átvilágítást. Nem "technikailag" gondolom ezt, hanem hogy mindenhol más és más az emberek mentalitása. Itt nagyon higgadtak, profik és gyorsak. Amikor beállok a sorba, rengetegen vannak előttem, s csak három helyen lehet az átvilágításon átesni. Na, ez sem az én napom, gondolom épp.... De aztán kb. 5 perc múlva már a sor elején vagyok, eddigre legalább 50-60 embert átvizsgáltak előttem. 

Ezután veszem csak észre, amint a kapu felé igyekszem, mennyire hangulatos ez a reptér. Fiatalos, színes, érdekesen kreatív az egész, nem a szokásos reptér látványát nyújtja. Modern (vannak pontok és kávézók is, ahol mindenki laptoppal ül, vagy dolgozik vagy csak nézeget rajta valamit, s tölteni is simán lehet több különböző helyen a felnőttek kedvenc "játékszereit"), pezsgő és van benne valami egészen magával ragadó. 

Az úton egyébként ettől az én kis eltévedésemtől eltekintve minden simán megy. Fizikailag elég jól bírom a nem alvást, bár koncentrálnom szellemileg már tényleg nehezebb.

Amikor megérkezem Japánba, sikerül azonnal wi-fit bérelni, majd a már előre megvásárolt Japan Rail Passt is kiadják, ami nagy segítség a külföldieknek, így jóval olcsóbban lehet bizonyos vonatokon utazni Japánon belül. 
Ugyanitt, ahol a JR Passt is megkapom, segítenek, hogyan jutok el a szállásig. Nem csak hogy elmondják, részletesen leírják a lényegesebb átszállóhelyeken pontosan hány órakor van csatlakozás. Mivel az egyik vonatom helyjegyes lesz, ezt is kiadják már itt, nekem csak arra kell figyelnem, biztosan elérjem ezt a csatlakozást, amire a helyjegyem szól. De tudják, külföldiként nem biztos, hogy mindent elsőre megtalálok, így a jegyet is olyan járatra foglalják, amit biztosan elérhetek, akkor is, ha lassabban jutok át az állomás egyik feléről a másikra. 
Az utolsó átszállásnál aztán kiderül, a JR Passal még elmehetek a következő állomásra is. Csak egy megálló. A személyzet egyébként mindenhol rendkívül segítőkész és türelmes a sokszor értetlenül tévelygő külföldivel :) 

Mikor elérem a célállomást még nem tudom, hogy egy még körülbelül másfél órás séta vár rám a nehéz bőrönddel és hátizsákkal, mindez kb. 28-30 fokos melegben. 

Mivel ez az utolsó állomás meglehetősen nagy, s nem tudtam pontosan merre kell kimennem, bizonyos időközönként érdeklődöm a személyzettől, jó irányban haladok-e. Utólag tudom már, mindenhol jó irányba küldtek, helyesen tájékoztattak, de mindenki csak 1-1 szakaszt jelöl meg, nem a teljes útvonalat vázolják fel, mást és mást emelnek ki. Egy helyen térképet is kapok, amelyen megmutatják pontosan melyik utca az, ahova nekem ki kell érnem az állomásról.
Ez sikerül is, bár a végén kicsit kétségbeesek, amikor látom, hogy itt már nincsen lift, s nekem a 20 kg-s bőröndöt jó pár lépcsőn kell felvinnem. A hátizsákom is nyom vagy 8-10 kg-t, ez az én súlyommal már kicsit kemény. Mikor félúton járok, megállok, hogy kicsit kifújjam magam. Ekkor hirtelen ott terem egy lány, aki nagyon gyorsan megfogja a bőröndöm egyik fülét és megkérdezi, szükségem van-e segítségre felfelé menet. Hálásan megköszönöm neki a kedvességét, s ketten visszük felfelé a nagy bőröndöt már. Mikor felérünk ő másik irányba megy, én pedig újra elkezdem böngészni a térképet. 

Sajnos a telefonom nagyon felforrósodik, amikor a google maps-et használom, s így nem mindig érzékeli jól, éppen hol járok. Azaz inkább úgy mondom, sokkal lassabban reagál, mint kéne. Ezen a ponton már gyakorlatilag megállt, le nem fagyott, de úgy érzékeli, nem mozdulok. Ezért marad a papír alapú megoldás és a kérdezősködés. Itt az utcán már van olyan, aki mikor kérdezem, tudna-e segíteni, csak megrázza a fejét és "menekülőre fogja". Ez a másik típusa a japánoknak, akiket gondolom picit frusztrál a külföldi vagy nem beszélnek angolul talán, s ők igyekeznek kerülni az útmutatásra váró idegent. Több sikertelen próbálkozás és rossz irányba indulás után (ehhez hozzá tartozik, hogy a térképen, amim van, a legtöbb dolog japánul van, csak 1-2 angol nevet látni rajta, a főbb pontokét) végre megkapom a jó felvilágosítást két fiatal sráctól, akik megnézik az okostelefonjukon is nekem, hogy tuti jó irányba haladok-e. Bátorítanak, menjek ezen az úton tovább, jó helyen járok. Megyek is, de aztán az út egyik szakaszán csak úgy lehet átjutni a túloldalra, hogy át kell menni egy felüljárón. Mondanom sem kell, ismét rengeteg lépcső, s bizony sem a koffer, sem a hátizsák nem lett könnyebb, én sem erősebb, sőt, egyre gyengülök a melegtől, a hosszú nem alvástól és hogy utoljára a repülőn ettem reggel 7-kor, utána már csak egy almát a shinkanzenen, most meg már délután fél három van... Erőt veszek magamon és itt is, bizonyos szakaszokon újra és újra megállva, fel-, majd leküzdöm magam a lépcsőkön. 

A túloldalon megállok kicsit, hogy kifújjam magam, iszom és aztán indulok tovább.
Sétálok már megint vagy 5-10 perce, de még mindig nem látom, hogy tényleg jó irányba haladok-e. Lehet, hogy a kétségbeesés már kiült az arcomra, a fizikai gyengeség is elkapott újra, szinte sírva tudnék fakadni, úgy érzem, s ekkor megint megáll egy lány mellettem, megkérdi, hogy tudna-e segíteni. Megköszönöm neki, megmutatom a térképen, hogy hova szeretnék eljutni. Bár nem tudja, hol van ez a hely, de azt meg tudja mondani, hogy most hol állunk. Azon az utcán vagyunk, tehát az irány tényleg jó, ahogy a két fiatal fiú is mondta ezelőtt, de szerinte még mennem kell picit, s nemsokára elérem a célt. Sok sikert kíván és elbúcsúzunk. Eközben nagyon mélyen néz a szemembe, de nem tolakodóan, s úgy érzem, ő tényleg valaki olyan volt, akit az Égiek küldtek, amikor már szinte teljesen elhagyott az erőm. Végtelenül hálás vagyok, ez ad egy újabb lökést.

Indulok tovább, s alig telik el egy perc, amikor a túloldalon meglátom kiírva egy épületre a szállásom nevét, amit interneten megadtak a foglaláskor. Istenem, köszönöm!

A hallban egy fiatal recepciós fogad, aki mikor mondom a csoportvezetőnk nevét, aki a szállást foglalta, egyből tudja, kikről van szó. Lemásolja az útlevelemet, adja a kulcsot és már mehetnék is fel a szobába, de közben betoppannak még ketten-hárman. Hallom, hogy valamilyen latin alapú nyelven beszélnek, s bár nem ismerem őket, jön egy olyan érzés, hogy maradjak, ez valószínű romániai társaink csoportja lesz, még akkor is, ha a vezetőjüket, akit be tudnék azonosítani, egyelőre még nem látom. A recepciósnak mondom is, hogy várnék még egy picit, mert szerintem ők lesznek a csoportom, de erre a románok mondják, hogy biztosan nem, mert ők nem ismernek engem. Én mosolygok és azért csak várok. Pár percre rá jön E., a vezető, ő már felismer. Még gyorsan elrendezi a recepción ő is, amit kell a csoportnak, aztán a végén beszélünk pár szót, s ki-ki megy a saját szobájába. 
Ők ma még elmennek Narába, nekem erre már nincsen erőm, így megbeszéljük, hogy holnap reggel fél nyolckor találkozunk a  reggelinél. 

Felérek a szobába, ami bár pici, gyönyörűen tiszta és rendezett. Zuhanyzom, lejelentkezem szeretteimnél, s ágyba bújok. Hosszú utazás volt, de időben minden nagyon szerencsésen alakult és sokan segítettek már az út előtt is, s közben is, hogy végül ideérhessek. Mindegyiküknek hálásan megköszönöm ezt magamban, s örömmel a szívemben alszom el.


komment

-1. nap: Indulás előtt

2018/10/03. - írta: kodomo

Ismét lehetőséget kaptam, hogy Japánba utazhassak. Ismét úgy, hogy nem gondoltam volna, idén is kijuthatok, s megint egy különleges eseményre kapott a Közösség meghívást. Így ez már a harmadik alkalom lesz, hogy ott lehetek abban a különleges világban, amit számomra Japán gyerekkorom óta jelent. Nagyon fáradt vagyok, s az utazás még jobban kimerít majd, de mérhetetlen nagy hála is van bennem. Legutóbb (2016-ban) sem fizikailag, sem lelkileg nem voltam jó formában, mikor kint jártunk. Most ez is valamennyire másként van, s még sok minden más is...

Ezúttal egyedül leszek kint a Közösségből, ami egyrészt nagyon furcsa, másrészt izgalmas, másfajta felelősségérzetet érzek emiatt. Sajnálom, hogy Gyuri és Nóri most nem tudnak ott lenni, de bízom benne, hogy ők is kijutnak még, illetve hogy egyszer majd lehetünk ott újra együtt is, talán már többekkel is addigra. Beszélni azért tudtunk még indulás előtt Gyurival, s a háttérből Nóri is instruált :) , illetve adott praktikus tippeket. Lélekben mindenesetre most is együtt leszünk ott, ezt érzem.

A szállást romániai gyakorlótársainkkal együtt foglaltuk le, rengeteget segített nekem a vezetőjük a szervezések során (őt már picit ismertem régebbről Gyuri révén), hogy ezt a részt a foglalásokkal számomra is megkönnyítse. Hálásan köszönöm neki ezúttal is. A legtöbb programon is velük együtt veszek majd részt, amit már nagyon várok, mert jó lesz nagyon újra látni azokat, akiket már két vagy még több éve megismerhettünk és az is külön jó, hogy lesznek most ott olyanok is, akik 2016-ban nem tudtak részt venni a képzésen, gyakorlásokon vagy egyéb programokon, amit japán társaink szerveztek.

Az oda és visszautat idén egyhuzamban tudtam csak megoldani, ezért úgy sejtem sokkal kimerítőbb lesz, mint a múltkori. Maga az út, az átszállásokkal, várakozási időkkel és a Japánon belül való közlekedéssel körülbelül másfél napot vesz igénybe, plusz most előtte nap is csak pár órám maradt, hogy még kicsit pihenjek, ezért úgy kb. két- két és fél napot leszek fent egyhuzamban. Repülőn rendkívül rosszul tudok csak pihenni, alvásnak azt nem igazán nevezném, amit ott produkálni szoktam, de talán ez majd megkönnyíti az időeltolódás miatti átállást legalább, hisz így az első ottani éjszakámat majd tuti átalszom :) 
A szállást csak délután három órától lehet elfoglalni, én meg reggel 9-re érek Japánba, s bár még utaznom kell a reptértől, de azért így is marad még jócskán pár órám, amit valahol el "kell" töltenem, úgyhogy próbálok majd a hotelhez közel valamilyen lehetőséget keresni, sétálni, körülnézni. A néhány héttel ezelőtti tájfun miatt egyébként nem érkezhet majd az én gépem sem Osakába, de szerencsére máshol fogadják a járatokat a repterek, így ez a gond megoldódott.

Romániai társaink már ott vannak, pár nappal előbb indultak, mint én, így nekik az átállás már lezajlik mire én megérkezem. Ők az érkezésem napján kirándulni mennek, s én majd a második napomtól csatlakozom igazán a programokhoz.

Nos, még pakolok kicsit, próbálok pár órát aludni és aztán éjfélkor indulunk a reptérre....

Némi update így indulás előtt: ... egy percet sem tudtam aludni végül délután vagy még indulás előtt. Úgyhogy előreláthatólag olyan két és fél napos folyamatos fentlétre számíthatok. Hát akkor hajrá, a kocsi előállt, indulunk... 




komment

Ajándék a kitartó olvasónak: A Tradicióról.

2016/11/17. - írta: gyfodor

A Tradicióról: 
 
A Tradició útja nem nehéz. Nem kell hozzá más, mint teljes önátadás, gyakorlás. Élni lehet csak, átélni, nem lehet tanitani. Tanitani csak a hozzá vezető utat, praxisokat lehet. S be kell járni az utat: Test, Lélek, Szellem megtisztitása. A testé, az érzelmeké, s a gondolatoké is. Ezek a minimális előféltételei a sikernek, s igen, évekig tartanak. De kihagyhatatlanok. Csak akkor tudunk utat mutatni másoknak. Sok útja van a Tradiciónak, ám ezen alapok közösek. Régen beavatást meg se próbáltak olyannak adni, aki ezen előkészitést nem tette meg. Sőt, éveken át csak ilyen gyakorlatokat végezhetett. Ó, mennyivel gyorsabb, egyszerűbb az Usui Reiki útja! A japán eredeti Reikiben még világosan megvoltak, megvannak a lépcsőfokok, követelmények s tanitói valóban bejárják a tanitás előtt az utat, nem csak ismerkednek még vele miközben másoknak már próbálnak utat mutatni.
Van egy fontos lépés a Tradicióhoz a megtisztuláson kivül:  Hamvas Béla  Alapállásnak nevezi. A Ji-Kingben a Megfordulásra felhivás. Aki nem teszi meg, az Megszégyenül. Mi is ez a Megfordulás, Alapállás, illetve annak helyreállitása? Nem más, mint hogy az ember ráébred, hogy ő maga egy hazug, álságos, képmutató, egyáltalán nem becsületes, nem tisztességes, legfeljebb annak látszatára törekedett eddig. Ekkor valami megérintheti a szivét, lehet nagy sirás történik, de mindenképpen őszinte megbánás jelenik meg: meglátja magát, milyen is valójában s többé nem akar igy élni. Elhatározza ebben az állapotban, ebből elég volt, a lét korrupciójából kilép. Nem fogadja el többé az alkukat, a könnyitéseket. Ám minél hazugabb, minél képmutatóbb már valaki, annál inkább az számára a természetes, végül számára a Megfordulás lehetetlenné válik. Ám aki  átéli, soha többé nem helyezi magát mások elébe előnyökért sem, nincs nála kettős mérce...Élete már SZOLGÁLAT. Nem fog többé hazudni bármit kérdeznek, nem fog alakoskodni, őszinte lesz mindenkivel, s önmagával szemben is. Nem barátkozik képmutatókkal. Bűnösökkel egy asztalhoz ül, de képmutatókkal nem. Hibáit nem takargatni akarja, hanem kijavitani. Ez az első fontos lépés. Ez teljesen más, mint a személyiségfejlesztés, mikor az ember csak javitgatni akar itt-ott önmagán. Ez teljes megfordulás, a PÁLfordulás. Hogy az kell már csak, ami valódi. A valódi érték. Az kell, ami örök. A lélek kincsei, ajándékai. Amiről a Próféták is beszéltek.  Semmi más nem fontos többé, nincs több aggódás anyagi ügyek miatt, boldogan helyezi sorsát, életét a Magasabb Erők kezébe, elfogadva, bármi jöjjön. Már nem azért imádkozik, ami még nincs meg. Nem kér, hanem hálát ad. Elfogadja amit kap. Felveszi keresztjét s viszi, másokét is segit cipelni. Nem érdeklik cimek, rangok, vagyon. Azért ad hálát, ami megvan. Minden nap. Feladja kis életét, s aki feladja, elnyeri azt. Jöjjön, aminek jönnie kell. Nincs többé számitgatás, s ha kitart emellett, a kisértések próbáin is túljut, elnyeri a második születést még életében, a spirituálist, átkelhet a túlsó partra. Elég egy ember egy Tradició helyreállitásához, ha eljut oda, s felelni tud a Sfinx kérdésére. 
 
Tehát az Élő Tradició első eleme a Megfordulás. Utána következik a Tisztulás munkája, a testé, érzelmeké, gondolatoké. Utána következhet az Áldozathozatal ideje, aminek eredményeképpen bekövetkezhet a gondolatok szakadatlan forgásának megállása egy pillanatra, s a Fény megjelenése. A 4 próbát sikerrel kell vennie a jelöltnek életében. Megjelenik a Nagy Megilágosodás, s átjuthat a Tulsó Partra. És aki ott válaszolni tud a Sfinx kérdésére, megnyilik neki az Őshagyomány, Bölcsesség. Aki 1 Tradiciót bejár, ismer, helyre tudja állitani a többit
       Lehetséges, spirituális élmények korábban jönnek, mint ideális volna, s akkor még fontosabb a lépcsőfokok bejárása. Mert mindig azok közül buknak el végül, akik ezt nem teszik meg. A Tradiciót nem lehet megtanulni, bemagolni, utánozni: csak átélni, s aki átélte, felismeri azokat, akik szintén átélték. De ez az átélés nem azonos a megvilágosodással. Legalábbis nem azzal, aminél képek vannak. Tradiciót átélőben nincs világkép s már soha nem is lesz, s ez nem nihillizmus. Ez nem csend, hanem a valódi üresség, de ez az üresség csak magyar kifejezés, ez a Formanélküli világba belépés... a csodák birodalma, ahol nincs helye önző embereknek.  Hamvas Béla irta: Mennyien nevezik magukat tradicionálisnak, pedig még vannak világképeik...  Ezt csak azok élhetik át, akik előzetes elvárások, elképzésések, elméletek nélkül, áhitattal, alázatosan közelitenek felé, lélekben teljesen meztelenül, semmit el nem takarva abból, amik éppen. Bevallva s őszintén megbánva minden hibát. Felismerve, önerőből ebből nincs kiút, mindig hibázunk, kizárólag a KEGYELEM ereje által lehetséges a megszabadulás, de a KEGYELEM nem követelhető, nem vásárolható meg. Áldozathozatal nélkül nem megy. De az Áldozathozatalnak őszintének kell lennie. És tisztában van önnön kicsinységével, parányiságával, s őszintén szeretné, hogy a NAGY eljöhessen, s a NAGY csak a legkisebbeké. 
   Eddig a magyar reiki s a nyugati eljutott addig: Egészség, Boldogság. Páran még a Tudatosságra is felhivják a figyelmet. De a negyedik teljesen ismeretlen a nyugati reikiben, ezért nincs senki, aki Sinpiden szinten lenne Usui mércéjével, de az Okuden is ritka. 
  Azt gondolom,a  japánoknak s általában a keleti embereknek azért olyan könnyű a spirituális út, azért hogy egész népeket hat át, mert eleve gyerekkoruktól a MI-ben nőnek fel az ÉN helyett, s nincs fix világképük eleve. Nem érdeklik őket elméletek, ők léteznek. 
  Az általam ismert eredeti tradiciója minden valódi reiki iskolának közös, legyen Usui Reiki Ryoho, Usui Shiki Ryoho, Jikiden Reiki, japán vagy nyugati reiki tradició, hogy a tanitás engedélyének megadásához egyik előfeltétel, hogy gyógyitani, segiteni kell embereken sikerrel, eredménnyel. Ezt tette Usui Mester, ezt tette Hajasi Mester, s Takata mester is, ő például évtizedekig nem tanitott, hanem gyógyitott előtte rengeteget. Az én magyar tanitóm is sok beteget kezelt, s más magyar reiki tanitók is. Sokan. Nem csak ráteszik a  kezüket bemutatókon emberekre, hogy menjenek hozzájuk képzésre. S nem adnak világképet, nincsenek képzelgések bennük se programozása pénznek, stb. Nincs semmi, amiben hinni kellene, vagy hogy mit kellene gondolni, érezni. Aki már tud gyógyitani, gyógyit, ügyes benne, megkapja a tanitásra az engedélyt több reiki iskolában. Ám az élő tradicióban a tanitó szellemi tanitó. A praxis egyes részeit nem ismeri meg, akiben nincs meg a megfordulás. S a Tanitó látja, kinél van meg, kinél nincs. Aki ezt nem teszi meg, az bármikor elbukhat, mert nem változott meg. Akik megfordultak, nem tekintik magukat előrébbvalónak másoknál. Nem lépnek át bizonyos határokat, számukra nem kellenek utmutatók, élik az utat. 

Akik még formai tradiciót se vállalnak, mert valójában saját reiki iskolát visznek, miért nem vállalják fel azt nyiltan? Jaj, miért nem őszinték?  Milyen szép lenne, ahogy Japánban is, büszkén azt vállalja fel s hirdesse Magyarországon is minden reiki tanitó, amit valóban tesz, végez. Annyira felszabaditó képmutatás nélkül élni, őszintén élni, miért az a fontos, minek a látszatát tudják páran megteremteni? Ha tudnák, az őszinte élet milyen varázslatos, felszabaditó! Bárcsak megtapasztalhatnák ők is. Az Őszinte gyönyörű! Mindig, mert aki őszinte ő már valódi, nem másolat, nem utánzat. 

Akik Romániából célba értek barátaink, ők is gyógyitottak, munka mellett is, most is azt teszik, s egyre többen. A jó is képes elterjedni.

    S szükséges, minden tradicionális gyakorló közösségben legyen külső kör, s belső kör, s a belső körbe senki ne legyen, nem is lehet, aki nem éli a Tradiciót, hanem elképzelései vannak róla. A közösségben ilyen belső kör csak 2011-től alakult ki teljesen.
Végül köszönöm mindenkinek, akinek örömöt okoztak e sorok. 

 

 

komment

Az út előtt s után - a 2008-as úttal s évvel kapcsolatos felismerések

2016/11/16. - írta: gyfodor

Folyton a 2008-as utunk igen kellemetlen emlékei jelentek meg mostani utunk előtt három héttel kb, mig rá nem jöttem, miért...

 

1, Érkezett a hir,  Országos Reiki Találkozóra hivták a magyar reiki tanitókat, szervezeteket egy Facebook üzenettel....  pont a japán utunk előtt nem sokkal. Szervezője két olyan reiki tanitó, akik akkor, 2008-ban velünk voltak. Az ő általuk irányitott MATURE reikis egyesületből indultak ki ellenünk a támadások megalakulásunk óta mindig. Módszereik igen változatosak voltak. Megpróbálták e szervezet tanitói közül célbaérésünket Japánban megakadályozni. Az eredeti szervezetről, amit Usui Mester alapitott, honlapjukon s szóban valótlanságokat terjesztenek azt állitva, az eredeti szervezet nem fogad nyugati gyakorlókat, nem ad ki információkat. Nos, ezen Országosnak remélt találkozójukon az egyik napirendi pont, amit már olyan rég erőltet egyikük, ez lett volna: mi a Tradició - s ilyenkor mindig csak az lehet a végeredmény, amit ő akar már évtizedek óta. Tényleg még mindig azt hiszik, a Tradició szavazás, egyéni érdekek szerint megkötött alkuk eredménye lehet s a többi magyar reiki tanitó majd ebben részt fog venni nagy számban?  Nos, óriási szervezésük eredménye az volt, saját szervezetük reiki tanitóinak fele! ha megjelent a debreceni eseményre, s még két-három másik reiki tanitó. S a kudarc után jött a beszámoló az egyik szervező tanitótól, hogy mekkora siker volt, milyen nagyon csodás, mennyire jó helyen van náluk a Reiki... hát persze. Nála mindig minden csodás, fantasztikus, hihetetlen élmény stb. Egy tanitó társam találóan Coelhosnak nevezte el ezt a hozzáállást.

  2, És folyton eszembe jutott az Inuyama hegyi emlék is 2008-ból, amikor nem tartottam a többiekkel a kiránduláson utolsó napunkon, elcsüggedve azon, nem sikerült az utunk, csak részben az eredeti tradiciót illetően, és egy magányos helyre vonulva, feltettem a kérdést a Magasabb Erőknek, hogy végleg bezárult-e a kapu számomra is? Megértettem mekkora hiba volt őket is magunkkal hozni. Később be is bizonyosodott, hamar. Akkor az volt a válasz, nem. Hogy ki tud még nyilni, s elsőnek három ember beléphet. Akkor persze azt gondoltam, az akkor ott lévő 6 reiki tanitóból 3. Pedig nem igy lett. Megkérdeztem, mit tehetek, ami segit?  A válasz az volt, adjam vissza a Jikiden Reiki képzésen részt vett 4 magyar reiki tanitótól előző nap kapott jikiden reikis ajándékot, ami egy reiki szimbólum volt disztárgyként. Akkor még semmit nem tudtam arról, az eredeti szervezet, az Usui Reiki Ryoho Gakkai és a Jikiden Reiki nincsenek jóban. Követve a kapott spirituális választ, hozzájuk léptem mikor lejöttek a hegyről s elmondtam, ne haragudjanak, ez most nekem fontos, tudom hálásak az útért, de én nem szeretnék reiki szimbólumot hordani, más viszont biztos igen, inkább adják olyan személynek, aki örülne neki. Csak egy tanitó akadt ki ezen, de ő nagyon. Az egyik szervezője a fenti eseménynek. Akit akkor még a visszatérő 3.-nak hittem. Szóval a választ, amit kérdésemre kaptam, félreértettem. Pedig Evelynnel már ott külön váltunk tőlük, s az a tárgy mind a négyükkel kötött volna össze. Előzetes elvárás azzal kapcsolatban, mi a Tradició, akkor 2008-ban csak kettőnkben nem volt. Nóri pedig, aki most először volt Japánban, akkor még csak kezdte a gyakorlást, a Japán út előtt pár nappal érkeztek a Közösségbe Krisztával egyszerre. Valójában ő lett a harmadik. Félreértettem az intuiciót. S mindez mikor tiszta lett, arra is rájöttem, már a japán út előtt hibáztam: mikor ez a tanitó csatlakozni akart a közösséghez s azt mondtam, hadd jöjjön. Pedig előtte már egyszer magunkra hagyott fontos esmény idején. De mivel ugyanaz volt a tanitónk kettőnknek a Shiki Ryohoban még, s korábban ismertem mikor még másmilyen volt, nem akartam nemet mondani neki. Azt gondoltam, a Közösségben ő is ismét a régi lesz. Hiba volt, nemet kellett volna neki mondanom, s akkor csak a Közösség tanitói utaztak volna ki, s nem lehetetlen, már 6 évvel korábban célba érünk. Nemrég kértem emiatt bocsánatot tanitványaimtól. Azt reméltem, őt is érdekli a Tradició, de ahogy közeledtünk hozzá, annál nagyobb ellenállás volt benne. Igazi megkönnyebbülés volt, mikor tényleg kilépett végül. Ő  sokat beszélt a Békéről, Szeretetről, Egységről s mióta elment, a Közösségben Béke van, Egység, s nagy Szeretet. 

 

3,  S még az is eszembe jutott, ami azóta eddig soha. Mikor 2008-as utunk utolsó napján a reptérre menet órákig egy étteremben várakoztunk s napi 4 óra alvásnál nekem több átlagban nem jutott, de előtte is hónapokon át jártam az országot, minden hétvégén hogy hárman mi akkor kijuthassunk. Ott elaludtam. Egy idő után magamhoz tértem de furán, csak a fülem nyilt ki... megmozdulni nem tudtam, olyan fáradt voltam. A szememet se tudtam kinyitni. S nem messze tőlem, tisztán hallottam ahogy a Közösségbe később belépett s 2010 végén kilépett reiki tanitó tanitványomat, Evelynt épp arról győzködi, én ilyen meg olyan vagyok... hát minden voltam csak királyfi nem. Az út előtt azt mondtam, ha nem jön össze a pénz, csak ő menjen ki japánba, ha két emberre, akkor ő és Evelyn, magamat tettem az utolsó helyre, s csak a legvégén jött össze annyi pénz reiki mester társainktól, gyakorlóiktól, hogy én is mehessek. Azt reméltem csak álmodom, aludtam is tovább még órákig, de nem álom volt. Intő jel lehetett volna vele kapcsolatban ez is ha éberebb vagyok. t Itt volt az ideje a mostani japán út előtt a tőle történő végleges s nyilvános elköszönésnek. Meglepően könnyű volt. 

  Bocsánat, erről ennyit irtam, ám nem véletlen hogy eszembe jutottak, s végleg lezárható lett.. Eddig nem volt időm vele foglalkozni, annyi támadást kaptunk, épp csak arra volt időnk kihúzzuk a késeket a hátunkból amit belevágnak s menjünk tovább. Csak most jött elő. S hálás vagyok, igy történt, hogy hibáim ellenére, nem végleg zárultak be előttünk a kapuk. Megkérdeztem azt is a magasabb erőktől az út előtt, mi lett volna, ha hárman jutunk csak ki? A válasz az volt, ugyanez. Tehát a mi utunk akkori tanitótársunkkal akkor is elvált volna. 
Ki is ért célba? Aki lejárató levelet irt rólunk Kanadába, Japánba vagy blogokon nickneveken csúnya, gonosz rágalmakat? Nem, ő nem ért célba. Aki társai háta mögött, az úton vendégként hisz meg se volt hivva Japánba, már előre megtervezte, megszervezte hogy kösse a 2008-as japán utat a saját nevéhez vagy engedély nélkül elkezdje tanitani a Jikiden Reiki anyagát, annak ellenére aláirta, nem fog ilyet tenni? Nem, ő nem ért célba. Aki átnevezi a nyugati reiki képzés III/A szintjét Sinpidenre anélkül, bármely japán reiki iskola oktatója lenne? Aki lefundamentalistázta a Tradiciót élőket s az eredeti szervezetről valótlanságokat terjesztett? Nem, ők nem érhettek célba. A törtető-lekönyöklők, a kaméleonként viselkedők, az ájtatos manóskodók? Nem, ők nem értek célba. Aki úgy tart reiki mester képzést, a képzés után válassza ki aki nála volt, melyik japán reiki iskola nevét irja az oklevélre? Nem, ő japán tradició közelébe se juthat. Akik megvásárolták a reiki mesteri okleveleiket? Nem, ők nem érhettek a közelébe sem az eredeti szervezetnek. Akik tanitójuk csoportját más reiki oktatónak játszották át, hogy cserébe Usui Shiki Ryoho reiki mesterei oklevelet kaphassanak? Nem, ők nem érhetnek Japánban célba. Aki beismeri, nem akarja a tradiciót, nem is tetszik neki de magát tradicionális reiki tanitóként kinálja, árulja, hirdeti? Nem, ő nem érhet célba. Akik kompromisszumot kötnének a zsarnokkal? Nem, ők nem érhetnek célba. Aki mestertársainak azt állitotta a 2008-as japán út előtt, hogy sajnos őt korán avatták fel, áldozatként mutatta be magát s később kiderült, ő kereste, hol avatnák fel reiki mesternek miután tanitója közölte vele, nem tartja még rá alkalmasnak, érettnek, s megkerülte őt? Nem, ő nem érhetett célba. 
Kik értek célba? Akik tiszta szivvel, becsületesnek maradva, magukat nem tévedhetetlennek s hibátlannak beállitva gyakoroltak, akik alázattal álltak az úthoz, akik a betegeken segités fárasztó s nehéz útját járták s ha éheztek, fáztak se tértek le róla, akkor se mikor a GONOSZ tombolt hanem kitették magukat a Sötét Oldal kinzásainak, kitartottak egymás mellett jóban-rosszban, saját hibáikra figyeltek azokat javitották, nem számitgattak, nem hazudtak, nem vezettek félre senkit, az út lépcsőfokait alázattal s hálával járták be, nem kötöttek alkut a Gonosszal, vállalták a rájuk kényszeritett számüzetést is, előtte a sok jogfosztást elszenvedték, azt is hogy meglopják, megkárositják őket rendszeresen, a fekete listára tételt, a bántásokat ami családtagjaikat is érte s közben is kezelték a betegeket s folytatták a gyakorlást. Tudomásul vették a körülöttük folyó elaljasodást, elzüllést, s mikor visszafordithatatlanná vált kiléptek belőle más országokba távoztak, személyes példát mutattak s megőrizték a mocsárrá vált külvilágban is tisztaságukat. Csak ők érhettek célba.  
2016, hazafelé a repülőn Nóri kezeli a tüdeimet, s intuiciót kapok - vége, a 2008-at hibám következményei helyre lettek hozva. Hamarosan ismét erőm teljében leszek, s mindezen terheket végre leteszem, teljesen. Akik nekünk eddig ártottak, már nem sok vizet zavarnak. Eddigi vádlónk van nagy bajban: állitásai, vádjai megdőltek, összeomlottak. Visszaüt rá minden, amit mondott, irt, amit állitott rólunk és az eredeti szervezetről. Egyértelmű, nekünk van kapcsolatunk az eredeti szervezettel s neki nincs, sőt semmilyen japán iskolának nem tanitója. Egyértelmű, nem igaz az az állitása, az eredeti szervezet nem ad ki semmi információt. Nem igaz az az állitása sem, hogy nem fogadnak nyugati reikiseket. S van összesen 6 magyar reiki mester már aki tudja, nem hal ki az eredeti szervezet, nem öregemberek szentimentális gyülekezete mint terjesztik róluk. Most már egyértelmű, valójában ő az aki végig a saját elképzeléseit próbálta Tradiciónak tekintetni, elfogadtatni s azt számon kérni másoktól - nem mi. Ő, aki lefundamentalistázta az eredeti szervezettel kapcsolatban lévőket, a tradicionális gyakorlókat, tanitókat, ugyan hogy is képviselhetné a Tradiciót? Ha neki a Tradició, a szellemiség fundamentalizmus?  Aki a Reikivel gyógyitókat emberkisérletezéssel vádolta meg, mert nála nem tud úgy működni a Reiki, mint a mi gyakorlóinknál?
   
A mi iskolánk igy lett a japán tradicionális reikit őrző, gyakorló, munkáját nemzetközi szinten is kifejtő szervezet:
2007: Megalakulunk abból a célból, hogy felvegyük az eredeti szervezettel a kapcsolatot.
2008: Első japán utunk, Eve s én megismerünk pár tradicionális gyakorlatot, s bemutatnak több japán neves embernek.  Megkapjuk támogatásukat. 
2009: Visszahivnak Japánba.
2010: Egy hónapos tanulás, a végén találkozó reiki iskolák tanitóival, s más energetikai gyógymódok tanitóival, gyakorlóival. Bemutatnak Doi senseinek, akinek átadom a közösség kérését. Összesen három másik japán mester is segit, sok mindent megkapok irásban, s közös gyakorláson vehetek részt Doi sensei csoportjával, ahol ott vannak az eredeti szervezet tanitói, gyakorló is. Visszahivnak, ám visszaérkezésünk után a magyar kormány jogfosztja a közösségünket és elveszi a nekünk felajánlott pénzeket onnantól rendszeresen minden évben. 2016-ban nyerjük meg a legmagasabb szinten is pert Strasbourgban, bizonyitjuk be, hazudtak, hamisak a vádjaik, csak egy aljas politikai játszma volt az egész, ami miatt emberek haltak meg. Év végére mindenki távozik a közösségből aki nem a Tradicióért volt köztünk. Hatalmas munka kezdődik, átállunk az eredeti rendszer gyakorlására s kitartunk, illegalitásba vonulunk. 
2013: Kiszoritják Evelynt az országból.
2014: Még négyen távozunk a gyógyitók közül, miután politikai okokból ellehetetlenitik munkánkat. Japánba viszont eljutok, tanitó leszek, Doi szenszeitől is kapok átadást. A vonalára kerülök. Megismerek minden gyakorlatot, s az eredeti szervezettel kapcsolatos információkat is. Elvisznek Usui mester siremlékéhez, sokszor elmegyek Kuramára is töltődni. 
2016: Együtt, egymást kézen fogva célba ér a Közösség három tanitója, együtt kezdjük meg a nemzetközi munkánkat, többi társunkkal együtt. 
Hamvas Bélának igaza volt:  Elég, ha 1 ember válaszol a Szfinxnek. S helyre áll a Tradició.
A Tradicióban mindig megtörténik a Megfordulás, Alapállás felvétele, a Tisztulás, az Áldozás, s csak utána jelenik meg a Kegyelem, jelenik meg a Túlsó Part, lehet átkelni a Nagy Vizen mert a Révésznek azt tudjuk adni, amit kell. S megjelenik a Bölcsesség. Akkor, ez után tudunk válaszolni a Sfinxnek is. A GONOSZ támadásai végigkisérik mindezt, egyre dühödtebben, nekik az a dolguk. Mindenki, aki rálép az Útra s nem adja fel, szenvedni fog a GONOSZ támadásaitól. Igy kell lennie.
S most, hálát adok tanitóimnak is:
R.G és P. Z:  A két programozó barátomnak, aki életre szóló barátaim lettek, nagyon sokat tanultam tőlük, emberileg is. Több mint 30 éve tarthatom őket barátaimnak, egyiküket szellemi tanitómnak is. Ő is fekete listára került, miután irt egy levelet a hatalomnak. 
B.I, aki első s utolsó főnököm volt életem során. Rengeteget köszönhetek neki, igazi főnök volt. Szidás négyszemközt, dicséret nyilvánosan, s miközben a Főnököm volt, a barátom is. Emberileg nagyon sokat adott nekem. Ma biztonsági őrként kénytelen Orbanisztánban dolgozni. 
Dombóvári Katalin, Usui Shiki Ryoho tanitóm. Mindig hálás leszek érte, ő lett a Shiki Ryoho tanitóm. Tiszta vonal, jó tanitó, amig tudott vinni, odáig elvitt majd más tanitóhoz irányitott. Őszintén feltárta előttem az Usui Shiki Ryohoban benne lévő bajokat.
Grazyna Perl: Zen mesterem. Első koan interjújának nagyon sokat köszönhetek. 
Hiroshi Doi sensei, akitől a tanátadási vonalunkat megkaptuk s az eredeti szervezet tagjaként nagyon sokat tett, célba érhessünk.
Még összesen 5 másik japán reiki tanitó, akiket még nem kivánok megnevezni. 
Hálás vagyok a következő tanitóknak is:
Dr. Földes László, aki a keleti gyógymódokba vezetett be s az Anatómiába, hihetetlen érdekes formában tudja tanitani.
Dr. Borisz Vodokov, akitől a masszopresszurát tanultam.
Dr. Szász Ilma, a Kabbala, Tarot, Szimbológia tanitója.
Petroff Mária, egyházi gyógymódokat tanitott.
Kaló Jenő, a tradicionális asztrológiába vezetett be.
S.M, aki beavatott volt, magyar szellemi tanitó. Tőle kaptam meg a tradició szerinti jövendölést. 
S akiket személyesen nem ismerhetem, de műveik vezettek:
Hamvas Béla, Richard Bach, Paul Brunton. N. D. Walsh, Osho 
És természetesen Mikaomi Usui mester s vonalam további mesterei : Taketomi mester, Koyama mester, akik szintén a Gakkai elnökei voltak s Hiroshi Doi szenszei. 
Szivből Köszönöm. 
 
 
komment
süti beállítások módosítása