Ez a nap tényleg csak az utazásról szól.
Éjfél után indulunk a reptérre, hajnali fél háromkor már repülök. Az utazás várakozásokkal együtt csaknem egy teljes napot vesz igénybe.
A végére már valószínű nagyon kimerült vagyok agyilag, hisz eddigre már több, mint két napja semmit nem alszom, így az utolsó átszálláskor rossz irányba indulok a reptéren, s mint rájövök, a kijáratnál vagyok, nem pedig a felé a kapu felé tartok, ahonnan a következő repülőm indulna. Eddigre persze már késő, csak úgy jutok vissza, ha újra átmegyek az átvilágításon. Szerencse, hogy van még egy óra körülbelül az indulásig, s hogy az átvilágítás után gyorsan megtalálom a kaput is :)
Amúgy még érdekes is volt látni, hogy ez a nemzet is másként intézi az átvilágítást. Nem "technikailag" gondolom ezt, hanem hogy mindenhol más és más az emberek mentalitása. Itt nagyon higgadtak, profik és gyorsak. Amikor beállok a sorba, rengetegen vannak előttem, s csak három helyen lehet az átvilágításon átesni. Na, ez sem az én napom, gondolom épp.... De aztán kb. 5 perc múlva már a sor elején vagyok, eddigre legalább 50-60 embert átvizsgáltak előttem.
Ezután veszem csak észre, amint a kapu felé igyekszem, mennyire hangulatos ez a reptér. Fiatalos, színes, érdekesen kreatív az egész, nem a szokásos reptér látványát nyújtja. Modern (vannak pontok és kávézók is, ahol mindenki laptoppal ül, vagy dolgozik vagy csak nézeget rajta valamit, s tölteni is simán lehet több különböző helyen a felnőttek kedvenc "játékszereit"), pezsgő és van benne valami egészen magával ragadó.
Az úton egyébként ettől az én kis eltévedésemtől eltekintve minden simán megy. Fizikailag elég jól bírom a nem alvást, bár koncentrálnom szellemileg már tényleg nehezebb.
Amikor megérkezem Japánba, sikerül azonnal wi-fit bérelni, majd a már előre megvásárolt Japan Rail Passt is kiadják, ami nagy segítség a külföldieknek, így jóval olcsóbban lehet bizonyos vonatokon utazni Japánon belül.
Ugyanitt, ahol a JR Passt is megkapom, segítenek, hogyan jutok el a szállásig. Nem csak hogy elmondják, részletesen leírják a lényegesebb átszállóhelyeken pontosan hány órakor van csatlakozás. Mivel az egyik vonatom helyjegyes lesz, ezt is kiadják már itt, nekem csak arra kell figyelnem, biztosan elérjem ezt a csatlakozást, amire a helyjegyem szól. De tudják, külföldiként nem biztos, hogy mindent elsőre megtalálok, így a jegyet is olyan járatra foglalják, amit biztosan elérhetek, akkor is, ha lassabban jutok át az állomás egyik feléről a másikra.
Az utolsó átszállásnál aztán kiderül, a JR Passal még elmehetek a következő állomásra is. Csak egy megálló. A személyzet egyébként mindenhol rendkívül segítőkész és türelmes a sokszor értetlenül tévelygő külföldivel :)
Mikor elérem a célállomást még nem tudom, hogy egy még körülbelül másfél órás séta vár rám a nehéz bőrönddel és hátizsákkal, mindez kb. 28-30 fokos melegben.
Mivel ez az utolsó állomás meglehetősen nagy, s nem tudtam pontosan merre kell kimennem, bizonyos időközönként érdeklődöm a személyzettől, jó irányban haladok-e. Utólag tudom már, mindenhol jó irányba küldtek, helyesen tájékoztattak, de mindenki csak 1-1 szakaszt jelöl meg, nem a teljes útvonalat vázolják fel, mást és mást emelnek ki. Egy helyen térképet is kapok, amelyen megmutatják pontosan melyik utca az, ahova nekem ki kell érnem az állomásról.
Ez sikerül is, bár a végén kicsit kétségbeesek, amikor látom, hogy itt már nincsen lift, s nekem a 20 kg-s bőröndöt jó pár lépcsőn kell felvinnem. A hátizsákom is nyom vagy 8-10 kg-t, ez az én súlyommal már kicsit kemény. Mikor félúton járok, megállok, hogy kicsit kifújjam magam. Ekkor hirtelen ott terem egy lány, aki nagyon gyorsan megfogja a bőröndöm egyik fülét és megkérdezi, szükségem van-e segítségre felfelé menet. Hálásan megköszönöm neki a kedvességét, s ketten visszük felfelé a nagy bőröndöt már. Mikor felérünk ő másik irányba megy, én pedig újra elkezdem böngészni a térképet.
Sajnos a telefonom nagyon felforrósodik, amikor a google maps-et használom, s így nem mindig érzékeli jól, éppen hol járok. Azaz inkább úgy mondom, sokkal lassabban reagál, mint kéne. Ezen a ponton már gyakorlatilag megállt, le nem fagyott, de úgy érzékeli, nem mozdulok. Ezért marad a papír alapú megoldás és a kérdezősködés. Itt az utcán már van olyan, aki mikor kérdezem, tudna-e segíteni, csak megrázza a fejét és "menekülőre fogja". Ez a másik típusa a japánoknak, akiket gondolom picit frusztrál a külföldi vagy nem beszélnek angolul talán, s ők igyekeznek kerülni az útmutatásra váró idegent. Több sikertelen próbálkozás és rossz irányba indulás után (ehhez hozzá tartozik, hogy a térképen, amim van, a legtöbb dolog japánul van, csak 1-2 angol nevet látni rajta, a főbb pontokét) végre megkapom a jó felvilágosítást két fiatal sráctól, akik megnézik az okostelefonjukon is nekem, hogy tuti jó irányba haladok-e. Bátorítanak, menjek ezen az úton tovább, jó helyen járok. Megyek is, de aztán az út egyik szakaszán csak úgy lehet átjutni a túloldalra, hogy át kell menni egy felüljárón. Mondanom sem kell, ismét rengeteg lépcső, s bizony sem a koffer, sem a hátizsák nem lett könnyebb, én sem erősebb, sőt, egyre gyengülök a melegtől, a hosszú nem alvástól és hogy utoljára a repülőn ettem reggel 7-kor, utána már csak egy almát a shinkanzenen, most meg már délután fél három van... Erőt veszek magamon és itt is, bizonyos szakaszokon újra és újra megállva, fel-, majd leküzdöm magam a lépcsőkön.
A túloldalon megállok kicsit, hogy kifújjam magam, iszom és aztán indulok tovább.
Sétálok már megint vagy 5-10 perce, de még mindig nem látom, hogy tényleg jó irányba haladok-e. Lehet, hogy a kétségbeesés már kiült az arcomra, a fizikai gyengeség is elkapott újra, szinte sírva tudnék fakadni, úgy érzem, s ekkor megint megáll egy lány mellettem, megkérdi, hogy tudna-e segíteni. Megköszönöm neki, megmutatom a térképen, hogy hova szeretnék eljutni. Bár nem tudja, hol van ez a hely, de azt meg tudja mondani, hogy most hol állunk. Azon az utcán vagyunk, tehát az irány tényleg jó, ahogy a két fiatal fiú is mondta ezelőtt, de szerinte még mennem kell picit, s nemsokára elérem a célt. Sok sikert kíván és elbúcsúzunk. Eközben nagyon mélyen néz a szemembe, de nem tolakodóan, s úgy érzem, ő tényleg valaki olyan volt, akit az Égiek küldtek, amikor már szinte teljesen elhagyott az erőm. Végtelenül hálás vagyok, ez ad egy újabb lökést.
Indulok tovább, s alig telik el egy perc, amikor a túloldalon meglátom kiírva egy épületre a szállásom nevét, amit interneten megadtak a foglaláskor. Istenem, köszönöm!
A hallban egy fiatal recepciós fogad, aki mikor mondom a csoportvezetőnk nevét, aki a szállást foglalta, egyből tudja, kikről van szó. Lemásolja az útlevelemet, adja a kulcsot és már mehetnék is fel a szobába, de közben betoppannak még ketten-hárman. Hallom, hogy valamilyen latin alapú nyelven beszélnek, s bár nem ismerem őket, jön egy olyan érzés, hogy maradjak, ez valószínű romániai társaink csoportja lesz, még akkor is, ha a vezetőjüket, akit be tudnék azonosítani, egyelőre még nem látom. A recepciósnak mondom is, hogy várnék még egy picit, mert szerintem ők lesznek a csoportom, de erre a románok mondják, hogy biztosan nem, mert ők nem ismernek engem. Én mosolygok és azért csak várok. Pár percre rá jön E., a vezető, ő már felismer. Még gyorsan elrendezi a recepción ő is, amit kell a csoportnak, aztán a végén beszélünk pár szót, s ki-ki megy a saját szobájába.
Ők ma még elmennek Narába, nekem erre már nincsen erőm, így megbeszéljük, hogy holnap reggel fél nyolckor találkozunk a reggelinél.
Felérek a szobába, ami bár pici, gyönyörűen tiszta és rendezett. Zuhanyzom, lejelentkezem szeretteimnél, s ágyba bújok. Hosszú utazás volt, de időben minden nagyon szerencsésen alakult és sokan segítettek már az út előtt is, s közben is, hogy végül ideérhessek. Mindegyiküknek hálásan megköszönöm ezt magamban, s örömmel a szívemben alszom el.
