Hát, eljött ez a nap is. Ma talán harmadszorra is eljuthatok a Kurama hegyre. Az egyik japán szervező tegnap szólt, hogy tájfun volt ismét ott, ahol a Kurama hegy is áll, ezért nem fogunk tudni végigmenni a szokásos útvonalon. Egy része járható azért, így mégiscsak útnak indulunk.
E. ügyesen vezet minket végig az állomások útvesztőin, vonatra fel, majd le, állomásról ki, buszmegállóba be, majd tovább. Végül megérkezünk. A bejáratnál ülő úr mutatja a térképen, hogy mely szakaszok járhatóak, s japán módra sűrűn elnézést is kér, hogy tegnap ugyan még járható volt nagyobb szakasz, de ma már a tájfun miatti károk helyreállítása megkezdődött, így nem mehetünk túl hosszan. Gyakorlatilag a bejárattól pár méterre már tilos az átjárás, kitettek egy ideiglenes kaput, hogy innen ne tovább.
Ennek ellenére azért E. megkéri a csapatot, hogy próbáljanak meg ne beszélgetni most már nagyon, adják át magukat a hely szellemének. Ahol megállít minket a kapu, van pár pad, ide letelepszünk páran, illetve van, aki a földre ül vagy fekszik és csendben vagyunk. Ki így, ki úgy, de mindenki próbál befelé fordulni.
Sok energia jön, s a végén csinálunk egy Reiki kört, s hálát adunk, ha nem is jutottunk fel a hegyre, itt is megérezhette ki-ki a maga számára megfelelően a hely energiáját.
Ezután lesétálunk és a kb. 30 percre lévő falu felől is megpróbáljuk megközelíteni a még járható részeket. Ez a rész két éve még nem így nézett ki, úgy tűnik, hogy itt is eléggé átvette a szerepet az üzlet, a profit világa. Sorra éttermek mindenütt, s bár ez régebben is megvolt, de nem ilyen formában. Most azt a részt, ami a természetre engedett rálátást, nádkerítéssel lezárták az út mentén gyakorlatilag végig, s e mögé emelvényeket állítottak, melyeken a vendégek a szabadban étkezhetnek. Az árát is megkérik ennek az élménynek, 10 000 yen körül kóstál a minimum fogyasztás. Mi két éve hárman ettünk ennek körülbelül a feléért. Nekem ez szívszorító, mert ez a hegy sokat jelent nem csak nekem, hanem még sok más gyakorlónak és más szellemi utat járóknak is. Tényleg különleges hely.
Így hát megyek egyre feljebb és feljebb, míg elérek megint egy kapuhoz, amire ki van írva, hogy ne menjünk át rajta, de látom, sokan bóklásznak mögötte mégis. Ránézek az előző helyen kapott térképre, s látom, hogy ez a szakasz még látogatható, de kocsikat már nem engednek ide fel, csak külön engedéllyel. Tehát akkor gyalogosan mégiscsak szabad tovább menni. Megyek is, el a tömegtől, az elüzletiesedett résztől. Itt már sokkal jobb a helyzet, elül a zaj és én is leülök kicsit, hogy érezzem a természetet.
Pár órát töltünk itt, majd indulunk vissza Kyotóba. A terv az, ha már így alakult és nem sikerült végigjárni a hegyi ösvényt ma, akkor megnézzük a Császári Palotát, mert az tegnap már nem fért bele az időbe. Mire odaérünk, kiderül, ide bemenni már nem tudunk, de a kertben még sétálhatunk. Az sem kicsi mondjuk és gyönyörű a növényzet, s van egy kis patak is, ahol épp egy macska figyeli vadászpózban a fürdőző kacsákat, látunk teknősöket is és néhány boldog japán kisgyereket a tó körül. A japán gyerekek amúgy nagyon kis közvetlenek a külföldivel. Ők még magukat nem zavartatva nézik a fura gaijint, mennyire más a szeme, haja, orra, bőre, mindene, mint amit ők megszoktak. A buszból integetnek, személyesen pedig sokan bátran köszönnek, hogy "Hi!" :) A felnőttek már szemérmesebben, de azért közülük is jó páran megnéznek minket. Fura szerzetek vagyunk itt Ázsiában.
Én eddigre már elég gyenge vagyok, mert nem ettem szinte egész nap, de azért végigmegyek én is a csoporttal egy szakaszon. Később aztán előremegyek az állomásra, ahonnan majd visszamegyünk a hotelhez, hogy kicsit összeszedjem magamat. Olyan tíz perc múlva jön a csapat is, addigra már én is jobban vagyok szerencsére. Mikor hazafelé tartunk, E. megveszi a kyotói állomáson másnapra mindenkinek a shinkanzen jegyeket, mert egy fontos eseményre vagyunk hivatalosak, melyet nem késhetünk le. Külön buszokat szerveztek nekünk a japánok emiatt, így időben ott kell lennünk a kijelölt helyen már kora délelőtt.
A jegyvétel után mehet mindenki, amerre szeretne. Van, aki még itt marad enni, van, aki fotózni, mert itt éjjel a kivilágított városról gyönyörű képeket lehet készíteni a megfelelő géppel.
Mi négyen elindulunk a szállásra, de csak a busz számát néztük meg, az irányt nem, s persze rossz irányba szálltunk fel. Erre már csak pár megálló után jövünk rá, amikor késő lenne visszagyalogolni, s még a hoteltől is nagyon messze vagyunk gyalog, sőt, egyre csak távolodunk. Az új koncepció az, hogy akkor elmegyünk a busszal egy olyan megállóig, ahol át tudunk szállni egy földalattira. Az sem visz ugyan teljesen hazáig minket, de már egy fokkal jobb, mégsem a város másik végén leszünk vele.
Átszállunk tehát, s aztán a leszállás után vár még ránk egy kb. fél órás séta.
Így tehát ahelyett, hogy korábban hazaértünk volna, ma is ugyanott vagyunk, már este nyolc után érkezünk és újra éjfél utáni fekvés van másnapi korán keléssel. De sebaj, élményekben gazdag, jó kis nap volt ez is, s hálás vagyok, hogy ha csak rövid szakaszon is tudtunk felmenni, de meg tudtuk látogatni a Kuramát.
