Ma ismét hajnali négykor már fent vagyok, még mindig a jetlag. De azért érzem, hogy lassanként átáll a szervezetem.
Megint kétszer reggelizem, egyszer a szobában, egyszer a többiekkel a hotel éttermében. Ezúttal japános reggeli van, leves és sok más apró falat, amelyeknek az alapanyagait csak nyomokban ismerem fel, de ízre minden finom.
Fél kilenckor pedig már újra úton vagyunk a tanfolyam felé.
Ma annyiban más a reggel, hogy beborult az idő, így mindenki készíti az esernyőt, esőkabátot, kivéve én, mert én annyira el vagyok szokva az esős időtől, illetve attól a fajta esőtől, amiben tényleg bőrig is lehet ázni, hogy valahogy eszembe sem jut, hogy kellhet ez a fajta felszerelés. A szállásunknál még nem, de menet közben ráered, s mire odaérünk, ahol a képzés lesz, szépen, egyenletesen esik, apró cseppekben. Tehát eltart egy darabig. Hideg nincs, de azért mielőtt kiérünk az állomásról mindenki beburkolózik az esőköpenyébe, vízhatlan kabátjába, engem kivéve, mint említettem, s megyünk tovább. Menet közben kérdezik a többiek, nem állnék-e be az ernyőjük alá, de igazából most nagyon élvezem, hogy ázom, így megköszönöm és nemet mondok. Nagyon régen volt már esőtől vizes a hajam vagy a ruhám, s mivel hideg sincsen, élvezem, hogy most valami más van.
Ezúttal másik teremben vagyunk, de már ugyanúgy a japánok ott serénykednek a teremben, mire odaérünk.
A képzésről ismét nem írhatok, de a hangolás ma is nagyon intenzíven és kicsit másként hat rám, mint tegnap. Csodálatos az energia. Amikor a Sensei elkezdi az anyag ismertetését, én még mindig az energia hatása alatt vagyok, egy ideig nem is változik ez a helyzet, de hagyom, nem próbálok erőlködve koncentrálni. Csak élvezem, amíg tart.
A Sensei ma sok viccel fűszerezi meg az előadást, nagyon jó hangulatot teremt. Mindannyian kacagunk.
Jókedvünk a még mindig szakadó eső ellenére is folytatódik a képzés végén is. Ismét készítenek néhány fotót azokkal, akik most kaptak oklevelet, s később az ismétlők is beállnak a csoportba. Majd együtt rendbe tesszük a termet és útnak indulunk romániai társainkkal, hogy keressünk valamilyen éttermet, ahol vacsorázni tudunk. Végül egy tipikus japán étterem mellett döntünk. Én nem vagyok rettentő éhes, ezért csak egy kis adag vegetáriánus tempurát kérek, de jobbnál jobb finomságok kerülnek elénk. A pincérnő segít is nekünk, mikor látja, hogy nem feltétlen tudjuk, mit mihez kell enni, melyik tálkába mit kellene beleönteni stb.
Amikor belépünk az étterembe, egy japán úr nagyon megfigyel minket, s később oda is jön hozzánk. Kicsit beszél angolul és megkérdezi, hogy honnan jöttünk. Vezetőnk elmondja, hogy Romániából. Az úr valamiért Olaszországhoz köti, szerintem talán az olasz és a román nyelv közti pici hasonlóság miatt, talán úgy hangzik neki, mintha olaszul beszélnének a többiek. Azt mondja, nagyon érdekes neki, hogy mindannyian ennyire különbözőek vagyunk, s igazából ezért jött ide. Megfigyeli, hogy mennyire eltérőek az arcaink, s az alkatunk, illetve a ruházkodás is kinél ilyen, kinél olyan, mintha nem is egyfelől jöttünk volna. Aranyos, ahogy így érdeklődik, s közben szüntelenül mosolyog. Segít a rendelésnél még picit, majd elbúcsúzik.
Később a vacsoránál szóba kerül Gyuri és hogy E. és a férje J. mennyire hálásak neki. Azt mondják, a tradicionális Reiki akkor jutott hozzájuk igazán el, mikor Gyurit megismerték, s hogy sok más is a helyére került általa. Például előtte nekik is úgy tanították, mint sokaknak nyugaton, hogy Japánban a Reiki már nem is élő dolog, sőt, az Usui Sensei által alapított eredeti szervezet, a Gakkai sem létezik már. Azt pedig, hogy ők valaha eljutnak Japánba és hogy majd japánokkal, meg más nemzetiségűekkel fognak együtt gyakorolni, soha sem gondolták volna szintén. Ehhez képest már ők is másodszor járnak itt. Az energia, miközben erről beszélünk, megint megváltozik, érzem a szívükben a hálát és a magaméban is a végtelen szeretetet. Gyuri sok évig tartó önzetlen munkájának volt tehát eredménye. Tényleg van, aki a mi Közösségünkön kívül is szívből értékeli, s hálás érte, hogy Gyuri ennyit fáradozott mindannyiunkért.
Ezután úgy látom, megjön a hangolás hatása, az energia teszi a dolgát. Rendkívül felszabadult a társaság, sok a vicc és a nevetés, valahogy ebben a csapatban mindenki bőbeszédűnek tűnik :) (ezt mondják is magukról egyébként, hogy azok) és a helyzeteket is viccesen fogják fel.
Ebből most csak kettőt említek, ezeken nevettünk ma a legtöbbet.
Az egyik az volt, hogy az egyik asztalnál ülőket megtévesztette a menüben látható kép, s amikor kihozták nekik az ételt, akkor látták csak, hogy levest rendeltek, nem disznót, amit enni szerettek volna. Ebből aztán kerekedett mindenféle történet, hogyan is eshetett ez meg, hogy a disznó levessé változott, amit aztán végül persze elfogyasztottak mindannyian :)
A másik pedig az volt, hogy hazafelé menet kicsit eltévedtünk. Nem nagyon, de az egyik helyen gyorsvonatra szálltunk egy "normál" vonat helyett, ami persze a mi állomásunkon nem állt meg, így visszafelé is kellett utaznunk valamennyit. Eközben valahol elhagytuk J.t, E. férjét. Senki nem emlékezett rá hol, s teljesen furcsa is volt, mert amúgy E. mindig gondosan figyel, hogy mindenki meglegyen, de most valahogy ez mégis megesett. J. egy kicsit szórakozott ember, ezt mindenki tudja, s aztán ebből kerekedett is ismét sok-sok történet, miközben találgattuk, hol lehet. A legkedvesebb a férfiak számára persze az volt, hogy J. le akart lépni estére a nejétől, s talált is rá megoldást ezek szerint. Talán már a gésákkal van vagy másik kontinensen (mert az egyik vonat ott, ahol talán elhagyhattuk őt épp az osakai reptér felé jár, így volt esélye messzebbre is lelécelni :) ), ki tudja.
Rengeteget nevettünk, sokszor nekem már azon kellett nevetni, hogy mások mennyire nevetnek :)
Nagyon jó a csapat, s bár remélem azóta J. megkerült (E. szerint nem kell félteni, mindig hazatalál :) ), de szuper hangulat lett miatta, az biztos.
Holnap újabb kalandok várnak ránk, mert költözünk a következő szállásra. Az új helyszín neve: Kyoto.
