A mai nap az, ami az utazás magját adta ezúttal. Eköré szerveződött minden.
Közösségünk is meghívást kapott ugyanis a Mikao Usui Sensei születési helyén felállítandó emlékmű leleplezésére, felavatására és az utána következő ünnepségre is.
Erről a projektről 2018 januárjában értesültünk, amikor japán Mesterünk, Doi Sensei egy felhívást intézett hozzánk arról, hogy egy körülbelül 17 éve dédelgetett álom válhat most valóra összefogással azzal, hogy Usui Sensei szülőfalujában megépülhet ez az emlékmű. A megépítéséhez Mesterünk támogatást kapott az Usui család tagjaitól, valamint a faluban található kegyhely főpapjától és e kegyhely egyik egyháztagi képviselőjétől is. Miután az előljárók és az Usui család tagjai is engedélyüket adták a projekt kivitelezéséhez, már csak a reikisek összefogására volt szükség.
A siker nem maradt el, körülbelül fél év leforgása alatt összejött a világ minden tájáról a kivitelezéshez szükséges összeg, önkéntes felajánlások formájában, magánszemélyektől és szervezetektől.
Az energia már napok óta jelzi az ünnepség közeledtét, nem csak én érzékelem így, hanem Gyuri is megüzeni, hogy "valami van a levegőben", mely a Közösségben is többeket érint, a távolság ellenére is egyértelműen hat mindannyiunkra az esemény energiája.
A napunk rohanással indul, mert a hotelben későn adták ki a reggelinket, így lekéssük azt a buszt, amivel eredetileg mentünk volna a szállásról a vonatállomásra. Szerencsére hamarosan jön egy másik, amire jó a JR Pass is ráadásul, de leszálláskor a bácsi mindenki JR Passát ellenőrizni akarja egyesével, s róla valamilyen számot átvezetni a papírjaira, s ez bizony közel 20 ember esetén rengeteg időbe telhet, így az első pár leszálló kivételével már mindenki inkább pénzzel fizet az utazásért, csak hogy haladjunk. Utána már szó szerint futnunk kell, hogy odaérjünk időben a peronra, ahonnan a shinkanzen indul. Szerencsére elérjük végül a járatot, E. már tegnap megvette a helyjegyeket rá, úgyhogy csak annyi a dolgunk, hogy nagy lihegve felszálljunk.
Kb. 40-50 perces utazás után, mely során kényelmesen meg is reggelizünk a kis bento dobozainkból a vonaton, megérezünk a japán szervezők által megjelölt állomásra. Még van időnk, hogy az előre lefoglalt busz továbbinduljon a csapattal. Végül olyan reggel 9 körül már útban vagyunk az ünnepség helyszíne felé.
A buszon egy kedves japán hölgy ül le mellém, aki bár nagyon keveset tud angolul, a telefonját és egy internetes szótárt segítségül hívva nagyon jól elkommunikál velem a körülbelül másfél órás út alatt. Izgatottan várja ő is az ünnepséget és érdeklődik felőlünk, hogy honnan jöttünk, mert ő nem is gondolta volna, hogy ilyen sokan lesznek külföldiek is ezen az eseményen. Örömmel hallja, hogy Romániában is mennyien gyakorolnak Reikit, s hogy a világban ilyen jól terjed Usui Sensei és Doi Sensei munkássága.
Miután megérkeztünk, frissítő teát kínálnak nekünk a szervezők, majd nem sokkal később már sorokban ülünk és kezdetét veszi a ceremónia.
Doi Sensei és még néhányan rövid beszédet mondanak.
Ezután, de még az emlékmű leleplezése előtt egy shinto szertartáson veszünk részt, ahol tolmács segít abban, hogy mikor mit kell csinálnunk. Az egész csapatunk és a többi külföldi is alázatosan végzi a mozdulatokat, én pedig akkora energiát érzek, hogy egy idő után nem bírom tovább és pityeregni kezdek.
Közben Doi Sensei és a felesége, fia és annak felesége, az Usui család tagjai és fontos japán szervezetek tagjai hálaadást végeznek az oltár előtt. Én szipogok még akkor is, amikor a szertartás végére érünk.
Ezután következik a fent említettek és a shinto egyházi személyek által együttesen végrehajtott emlékmű-leleplezés. Mindenki közösen és izgatottan számol visszafelé, majd hopp, lerántják a leplet. Aki tudja, videózza vagy fotózza az örömteli eseményt.
Készülnek csoportképek is, majd újra útnak indulunk egy másik helyszínre, ahol folytatódhat a közös ünneplés.
Azt valószínűleg felesleges megemlítenem, hogy minden nagyon jól le van szervezve, japános precizitással, semmi jele káosznak vagy értetlenkedésnek, pedig kb. százhuszan veszünk részt az eseményen, ebből sok a külföldi, mégis mindenki pontosan tudja, hogy mi a dolga, hol a helye.
Már úton a buszon körbejár egy emléklap, amire kérik, hogy mindenki, aki magánszemélyként vagy szervezet képviseletében van itt, írjon rá valamit a Senseinek. Én, mivel nem igazán vannak szavaim arra, amit már eddig is kaptunk az eltelt néhány évben, s idén is, a Közösség nevében ezt írom: "Our gratitude is there in the silence between two words. Thank you for everything." ...
Egy fél óra-óra múlva egy hotelhez érkezünk, ahol az egyik nagyobb termet bérelték ki nekünk. A nyakunkban lévő névtáblán ott van az is, hogy melyik asztalhoz kell, hogy leüljünk. A külföldiek kapnak fülhallgatót is, ezen keresztül halljuk majd az angol tolmácsot, aki ezúttal egy Amerikában élő japán hölgy és nagyon profin végzi a dolgát.
Romániai társainktól én egy kicsit messzebb kerülök most, egy vegyes nemzetiségű asztalhoz, ami viszont eléggé közel van a pódiumhoz és a Senseihez is, így nem kell attól tartanom, hogy esetleg nem látnám vagy hallanám a felszólalókat megfelelően.
Az asztalunknál vannak japán mesterek, akik külföldön képviselik a Gendai Reikit, egyikük éppen Spanyolországban, másikuk Ausztráliában. Egy csodás kimonóban ül itt egy harmadik japán hölgy, aki kedvesen érdeklődik, honnan érkeztem. Amikor megemlítem, hogy eredetileg Magyarországról származom, ő elnézést kér, hogy nem tudja, pontosan hol van, de amikor már arról van szó, jelenleg hol élek, akkor felderül az arca, s mondja, hogy igen, ezt az országot már jobban ismeri. Közvetlenül mellém William Lee Rand ül le, másik oldalamra pedig egy szintén amerikai, de jelenleg Japánban élő férfi érkezik. Itt van az egyik fő japán szervező is, akivel rengeteg e-mailt váltottam az utazás előtt, nagyon kedves hölgy, aki ha jól látom, most is fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy mindenki jól érezze magát. Kérdéseket válaszol meg, s intézi, amit kell. Később érkezik még az asztalhoz az egyik szervező, aki videózott is, eddig körbejárt a teremben, s mindenkitől kért pár szót a kamerába.
Amikor mindenki helyet foglal, elcsendesedünk és néhányan felszólalnak az emelvényen. Doi Sensei természetesen, aki aztán megkéri W. L. Randet, hogy mondjon nyitó beszédet. Majd jön a polgármester, Usui Sensei családtagjai és fontos szervezetek képviselői sorban egymás után.
Ezután eszünk. Én a vegetáriánus sarok felé veszem az irányt, ahol a sok finomság mellett van gyümölcs és süti is. Minden nagyon ízletes.
Az étkezés után újra van pár felszólaló, ekkor kerül sorra E. is. Bemutatja angolul a romániai csoportot, s elmondja, hogy én is csatlakoztam erre az útra hozzájuk Magyarországról. Beszéde végén megköszöni mestereinek is, hogy itt lehet ma és mesterein kívül hálát ad azoknak is, akik segítették őt reikis útján. Ekkor hangzik el Gyuri neve is, mire látom, hogy a Sensei egy mélyet bólint. Igen, itt nem szokás elfelejtkezni azokról, akik tettek értünk. Egy kicsit megint könnybe lábad a szemem és sajnálom, hogy Gyuri és Nóri most nem tudtak jönni.
Doi Sensei fia is beszél, viccelődik sokat, a közönség élvezi a beszédét.
Amikor a felszólalások befejeződtek, egy mexikói gyakorlótársunk játszik egy hang nevű hangszeren a közönségnek. Sikere van és boldogan távozik a színpadról.
Ezután még van idő kicsit beszélgetni, elvegyülni, névjegykártyákat cserélni, aztán még mielőtt lejárna a terembérlet, csoportfotók készülnek.
Végül elbúcsúzunk, s a bérelt busszal visszamegyünk az állomásra, ahol aztán újabb búcsú következik azoktól a szervezőktől, akik még visszakísértek minket a vonathoz. Van még idő vacsorát venni, aztán indulunk a szállásra, mert holnap korán kelünk, ugyanis E. a román csoportnak másnapra egy egész napos buszos kirándulást szervezett Kyotóban, én pedig tőlük függetlenül, de szintén el kell, hogy intézzek valamit...
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
E bejegyzés végén szeretném még elmondani, hogy az emlékmű a Kurama hegyről származó kőből készült, amely hegyet a Reikit gyakorlóknak általában nem kell külön bemutatni. Azon szervezetek vagy magánszemélyek neveit, akik egy bizonyos összeg felett adományoztak a megépítésére, rávésették a szervezők az egyik kőtáblára.
Romániai társaink neve ezen a táblán: Asociatia Reiki Usui Romania.
A mi Közösségünk pedig nemzetközi alapítványunk nevén szerepel: Usui Spiritual Lernejo Foundation.
Azoknak a nevét, akik egy csoport tagjaként adományoztak, szintén felírták egy listára, s ez a lista az emlékmű talapzatában lett elhelyezve, így közvetve azok is részesülhetnek a shinto szertartás és a hely áldásából, akik az adományozók közül most nem tudtak jelen lenni.
Közösségünk névlistáján az alábbi személyek szerepelnek, mint azok, akik nélkül most ezt a támogatást nem tudtuk volna nyújtani az emlékmű megépítéséhez. Hálásan köszönjük mindannyiótoknak:
Bálint Józsefné, Bertók Katalin, Bozsóné Tamás Tünde, Fodor György, Fodor Zsuzsanna, Halász Zoltán, Juhász Krisztina, Monos Veronika, Pőcz Evelyn, Savci Tamás, Dr. Szabó Attila, Százdi József, Szeles Rita, Torma András, Tóth Gábor és Zsidek Nóra.
Rajtuk kívül szívünkben őrizzük azokat is, akik valaha támogatták a tevékenységünket, bárhogyan és bármikor is tették ezt. Nélkülük nem juthattunk volna el idáig.
Vannak dolgok, melyek kifejezésére nehéz vagy egyenesen lehetetlen megfelelő szavakat találni. Az is ilyen, amióta azóta történik, mióta 2016-ban kijuthattunk közösen is Japánba.
2018-ban Közösségünk elért egy újabb lépcsőfokot. Köszönöm a bizalmatokat, hogy képviselhettelek Titeket ezen az ünnepségen, ezen az úton. Van még hova fejlődnöm ebben is, ha van esetleg, amiben hibáztam az idei út során, elnézéseteket kérem. Most úgy érzem, az áldást idén is megkaptuk Japánból, s az Égiektől. Remélem, egyre többen leszünk, akik újra és újra visszajárhatunk majd ide is, hogy együtt gyakorolhassunk más nemzetiségű társainkkal, s a japán Mesterekkel.
