Ma késő délelőtt indult be jobban a nap. Jött értünk Miki san, a szállásadónk, és bevitt minket a városba.
A napot mindjárt azzal indítottuk, hogy megvettük arra a járatra a jegyeket, ami majd az utolsó napunkon kivisz minket a reptérre. Utána próbáltuk megérdeklődni egy turista információban, hogy hol tudnám kinyomtatni a beszállókártyámat szombaton, de már a kérdést sem értették, s egy fél órát kb. ott álltunk tehetetlenül, magyarázkodva, míg végül rájöttünk, hogy egyszerűbb lesz ez szombaton, amikor már a pdf a kezemben van, s csak megyek az USB-vel valahova, minden magyarázkodás nélkül nyomtatni. Segítőkészek voltak amúgy nagyon, csak valahogy nem értették, mit szeretnénk.
Ezt a "stresszt" lefojtottuk egy ebéddel egy olyan helyen, ahol végre tudtam kisebb adagot is rendelni. Mert itt amúgy majdnem mindig szettben kaptam eddig a kajákat, ami azt jelenti, a főétel mellé sok kis ezt-azt kihoznak még, s én persze nem bírom mindet megenni a madárbendőmmel. Nagyon ízlett mindegyikőnknek az ebéd. Imádom Japánban, hogy itt még sok kis étterem megél, s hogy igazából a legtöbb helyen nagyon kedvező áron bőségesen lehet étkezni.
Ebéd után sikerült eljutni a Nara parkba, s Nóri végre láthatta az őzikéket, s etethettük is őket. Volt, amelyikük kicsit vadabb volt, ha nem figyeltünk vagy nem elég gyorsan reagáltunk, belekapott a combunkba vagy a fenekünkbe, hogy adjunk már kaját. Na nem életveszélyesen, de azért azt sem mondanám, hogy csak jelzésértékűen. Elég nyomatékosan közölték, hogy éhesek. Nóri még csak-csak elvolt velük, de nekem kb. a mellkasomig ért a többségük ha kigyújtották a nyakukat, volt, amelyik akár a fejem búbjáig is, így elég nehéz volt megküzdenem velük :) Kétszer vagy háromszor be is szorítottak a "sarokba", s volt egy bácsi, aki rámszólt, hogy menjek át a túloldalra, mert zavarom a munkájában. Én meg néztem rá értetlenül, hogy dehát nem látja, hogy az őzek rabságában vagyok, simán felérnek a fejem búbjáig, s körbefogtak, meg se tudok mozdulni? De azt hiszem, ő nem látta a problémát :) Végül valahogy sikerült átverekednem a másik oldalra magam, s persze a bácsitól is elnézést kértem.
Gyuri azt mondja, azért lehetett, hogy most így viselkedett néhány őz, mert most korábban mentünk, mint szoktunk, s még valószínű nem kaptak annyi kaját a sok turistától, nincsenek annyira jól lakva, mint már délutánra általában.
A Todaiji bejárata környékén már nagyon nyugisak voltak egyébként, úgyhogy gondolom, Gyurinak igaza lehet. Azok, akik ott várakoztak, már több turistától kaptak hamit valószínűleg, s nem jöttek felénk olyan vehemensen.
A Todaiji egyébként az a buddhista templom, ahol a Nagy Buddha csarnok van, benne a világ legnagyobb bronz Buddha szobrával. Rengeteg turista látogatja, s japán is egyébként, de mindezen nyüzsi ellenére nagyon különös energetikájú hely. Van valami nagyon megindító a csarnokban is és már hozzá közeledve is. Ha valaki Japánba látogat, ezt a helyet szerintem mindenképpen érdemes felkeresnie. Most már szépen fel is újították egy jó részét, s folyamatosan csinálják a többit is.
A Todaiji után elmentünk szakét kóstolni, ami azt jelentette, Gyuri kóstolt, mi meg néztük és fotóztuk :) (Nóri nem kívánta, s én sem). Miki san ismert egy jó kis helyet, ahol nagyon olcsón lehetett ötféle szakét kóstolni, de a végén kihoztak Gyurinak egy hatodikat is.
A szakékóstolás után jött egy tea ceremónia. Elmondták, hogyan tudjuk elkészíteni magunknak a zöld teát, s aztán ki is próbálhattuk. Hát, mondanom sem kell, hogy nagyon más az íze így, mint a boltban kapható zöld teáknak :) Nagyon finom volt és aztán azt is megtudtuk Mikit santól, hogy ez a kis utcácska, amin sétálunk épp, Nara történelmi örökségének része, csupa tradicionális kézműves, étterem stb. várja ott az érdeklődőket. S persze az épületek is mind még a tradicionális japán építészet remekei itt.
Utána még Gyuri és Nóri vásároltak ajándékokat, aztán Miki san hazahozott minket, s elbúcsúztunk tőle vasárnapig.
Mi még elmentünk aztán közösen vacsizni is a városba, szegény Gyuri már nagyon éhes volt.
Holnap sűrű napunk lesz megint, korán indulunk, mert szeretnénk visszamenni a Kuramára még egyszer.
